A latin-amerikai folklór legendás alakjáról 1967-es halála után 2011-ben készült - Andrés Wood rendezésében - életrajzi dráma, amely szándéka szerint e különleges művész sokszínű munkásságát és életének meghatározó momentumait mutatná be. Nem is akárhogyan; a film elég kacifántos dramaturgiája az emlékezés köré szerveződik, a múltat egy tévéinterjú bántóan őszinte kérdéseire adott válaszok játsszák újra, s nem sejthetjük, hogy amit látunk, az élet-e, vagy már csak merő káprázat. Végül egy santiagói sátorban az utolsó dalra minden szereplő megjelenik, miközben a legelső képen megmutatott szem csak figyel rendületlenül...
A Köszönet az életnek alcím akár mottóként is értelmezhető, Violeta Parra szenvedélyes és keserűséggel teli, szomorú, de boldog életéről szerezhetünk itt futó benyomásokat, külső nézőpontból, döntő dramaturgiai funkciókkal felruházott zenére. Emellett Parra Maslow-piramisában az önkifejezés eszközeként megjelenik, ugye, a képzőművészet, az ihletforrások között pedig távolról sem meglepő módon a szerelem és a remény. Az előbbi a történet végén eltűnik. A remény marad.
A Frida Kahlo és Palya Bea mozgóképes szerelemgyerekeként vászonra álmodott Parra művészi nagyszerűsége mellett egy olyan - kicsit sem tipikus - női sorsot is modellez a Violeta, ami szemlélőjének éppúgy lehet imponáló, mint utálatos: Francisca Gavilán játéka erősen rá is hajt mindkét lehetőségre. Van itt minden, könny és szerelem, csak egy kereknek mondható történet nem akar kikerekedni, szerencsére nem is ambicionálja senki, sem a kamera előtt, se mögötte, sem a nézőtéren.
