Magyar Narancs: Miért Új Néző?
Takács Gábor: Onnan jön a név, hogy a színházi gondolkodásunk homlokterében a néző van. Amikor a színházi nevelési programokat csináljuk a Kávában a gyerekekkel, akkor a velük közös gondolkodás áll a középpontban. Amikor pedig a Krétakörrel az utóbbi időben elkezdtünk közösen dolgozni, kiderült, hogy Schilling Árpádot is inkább az érdekli, hogyan lehet alakítani azt a viszonyt, ami a színész, az alkotó meg a néző között létrejön. Szerintem most is a színházról beszélünk, csak azt állítjuk, hogy a színház középpontjában a néző áll.
MN: A Káva színházi neveléssel foglalkozik több mint tíz éve. Van rálátásod arra, hogyan áll Magyarországon az egyébként sem túl sokat emlegetett drámapedagógia ezen ágának ügye, amiből a ti programotok is kiindul?
TG: Ellentmondásos a helyzet. Túl sok minden nem változott tizennyolc-húsz év óta, amióta Magyarországon ez a műfaj jelen van. Eredménynek tartom azért, hogy ma már az iskolák jelentős része tud a programjainkról, és arról, hogy el lehet hozni hozzánk tanítási időben a gyerekeket. Ez nem olcsó szórakoztató program, hanem a színház eszközeinek felhasználása a közös gondolkodásra, a bennünket körülvevő világ vizsgálatára. Ezek a játékok számos ponton tudnak kapcsolódni más programokhoz, de akár a tantárgyakhoz is. Sikertörténetként is le lehetne írni, mert az iskolák hónapokra előre lefoglalják ezeket az előadásokat. Persze térítésmentes, és nem tudom, mi történne, ha kivinnénk a piacra. Bizonyos értelemben így az oktatási rendszerben is benne vagyunk, mert akik tanítási időben jönnek, elég sok mindent vállalnak ezzel - nevezetesen, hogy egy ilyen típusú előadás illeszkedjen a pedagógiai koncepcióba. 18 évvel ezelőtt, amikor kezdtük, egy ilyen társulat volt, ma van kettő, ami viszonylag nagy előadásszámot produkál, és még négy-öt, amelyik sokkal kevesebbet, de rendszeresen játszik, aztán itt a vége. Nem alakult ki az, amit mi szerettünk volna, hogy területi hálózati rendszerben működjenek a színházi nevelési csoportok, amelyek ellátnak bizonyos körzeteket ezekkel a programokkal. Nincs rá pénz, meg hát macerás munka ez, nem véletlenül választják olyan kevesen.
MN: Nincsenek az iskolákban alkalmazott drámapedagógusok például?
TG: Ja, hát akkor kezdhetnénk ott, hogy a magyar kőszínházakban miért nem dolgoznak színházpedagógusok. Pillanatnyilag nagyjából a szlogenek szintjén létezik az interaktív színház is. Ma már nincs igazgatói pályázat anélkül, hogy ne szerepelne benne az interaktivitás meg a fiatalok bevonása valamilyen szinten. Nehéz lehet ma egy igazgatónak eldöntenie, hogy kit bízzon meg ezzel a munkával ahhoz, hogy valódi minőség szülessen a színházában ezen a téren. Sok, nagyon sok ember állítja magáról, hogy ő drámapedagógus.
MN: Milyen a megítélésetek a színházi szakma felől?
TG: Eddig nagyjából a jóindulatú negligálással találkoztunk. Megfutottam a kötelező köröket a szakma felé, és meg is hívták néhány előadásunkat színházakba, például Kaposvárra is, vagy bekerültünk budapesti színházi programokba, de amikor beszélni kellene erről szaknyelven, elemezni színházi szempontból, akkor megáll a tudomány, ott az istennek nem törünk át egy falat. Néhány támogatónk van onnan, kritikusok is, rendezők is, de hogy a színházi szakma elismerje, hogy ez is színház, és támogassa, attól még nagyon messze vagyunk. A magyar színházi világot nagyon zárt, konzervatív közegnek látom, amelybe az ehhez hasonló kezdeményezések nem igazán illeszkednek. Valószínűleg nem is az illeszkedésre kell törekednünk.
MN: Akkor most úgy néz ki, hogy - mint az Új Néző programnál is - csak a társadalomtudósok karolják fel ezt a módszert?
TG: 'k is olyanok, akiknek a tudományában ez nem megszokott. Olyan módszert próbálnak alkalmazni a részvételi akciókutatással, ami nem létezik Magyarországon, szóval úttörők ezen a területen. A tudósról nem az a képünk általában, hogy odamegy és részt vesz, hanem inkább ül a falnál, jegyzetel, majd leírja a véleményét. Az AnBlokk szakemberei pont ezzel a képpel akarnak szakítani, mert frappánsabbnak gondolják azt a módszert, ha valaki benne van a dolog sűrűjében és alakíthatja, mert akkor lehet, hogy több tudása lesz róla, és több következtetést tud levonni.
MN: Hogyan kezdődött a közös projekt? Volt hozzá előkutatás?
TG: Másfél éves projekt volt ez, ami egy nagyon személyes ötletből indult: konkrétan én hallottam egy olyan programról, ami Dél-Afrikában valósult meg, és nem túl sok köze volt a színházhoz. Amikor megszüntették az apartheid rendszert, akkor indítottak egy tévéműsort, ahol minden alkalommal két ember: egy fekete és egy fehér vitatkozott egymással az amfiteátrum közepén. A közönségnek nem lehetett beleszólnia, hanem hallgatta a vitát. A műsort éveken keresztül csinálták újabb és újabb vitázókkal, más-más közönséggel, és ezt közvetítette a televízió. Ennek a színháznak - mert ezt én színházként fogom fel -, ami nem azonos a nálunk kibeszélőshow-ként ismert borzalommal, az volt a lényege, hogy feldolgozzák a feldolgozhatatlant, hogy milyen volt éveken keresztül egy ilyen rendszerben élni. A műsor hatása kimutatható volt később a dél-afrikai társadalmon, és szerepe volt a pozitív változásokban. Nagy felfedezés volt nekem, hogy egy színházi akciónak ennyire konkrét hatása van. Éreztem, hogy ez nagyon hiányzik itthon: nem látunk spontán fórumokat, ahol az emberek a saját dolgaikat épkézláb módon meg tudnák beszélni. Arra kellett rájönnöm, hogy mi a gyerekekkel a színházi nevelési foglalkozásokon ilyesmit csinálunk kicsiben. Innen jött az ötlet, hogy át kellene ültetni ezt nagyba, és kipróbálni felnőttekkel. Ki kellene próbálni, milyen lenne ezt egy problémákkal terhelt közegbe bevinni, egy kis faluba, ahol a színházhoz való viszony nagyon más, mint egy budapesti értelmiségi közegben. Valószínűleg többen is voltak a nézőink között olyanok, akik a büdös életben nem voltak színházban.
MN: Volt ennek a programnak még egy különlegessége: két olyan faluban, Szomolyán és Ároktőn dolgoztatok, ahol nagyarányú a cigány lakosság.
TG: Ároktőn, ahol körülbelül ezerkétszázan laknak, fele-fele a roma és nem roma lakosság aránya, Szomolyán, ahol ezernyolcszázan, olyan húsz-harminc százaléknyi a roma. Szóval nem az úgynevezett elcigányosodott falvak kategóriája. A kutatás legelején, amikor gondolkodtunk rajta, hogy mik legyenek azok a problémák, amiket beviszünk a színházba, és megpróbálunk feldolgozni, már felmerült, hogy a roma-nem roma különbségtétel az, ami nagyon sokszor elfedi az összes problémát. Nem nagyon lehetett ezt megkerülni, mert a nem roma lakosság sokszor automatikusan minden problémát visszaír arra, hogy a cigányokkal van a baj. Elveszik előlünk azt a keveset is, ami van, és különben is, hogy élnek, és miért költöztették ide őket a barlanglakásokból, vagy miért cigányosodik el az iskola. Amikor Ároktőn dolgoztunk, kiderült, hogy hiába van a roma-nem roma ellentét, hiába sok a bűnözés, mégis az a legnagyobb probléma, hogy a férfiak nincsenek jelen a falu életében.
MN: Milyen módszertanra épült az akció?
TG: Nem volt saját módszertanunk - illetve az, amit ott helyben megszültünk egy hónap alatt. Vegyítettük a színházi nevelésnek a módszertanát a színházcsinálás módszereivel. Schilling hozta a maga színházfelfogását, a Káva és az AnBlokk a maga módszereit. Leírt formája ennek nincsen, egyelőre ez kísérlet volt. Mi vittük a témát a lakosság elé a társadalomtudósok gondolatai és előzetes interjúi alapján. Vegyes házasság, munkanélküliség, adósság és így tovább. A nézők nézték, és közben meg utána is megbeszéltük, hogy ki mit csinál jól, vagy ki hibázik a szereplők közül. Volt, hogy beálltak játszani, vagy véleményezték, közben sokszor leálltunk: minden pillanatában interaktív volt az összes este.
MN: Most, hogy vége, mi fog történni? Lesznek utómunkák, leköveti-e valaki a projekt hatását?
TG: Maga a színházi akció kétszer két hét volt, és augusztusban lezárult. Kértünk azonnali visszajelzést, aztán a múlt héten a falubelieknek mutattuk meg először az elkészült dokumentumfilmeket. Mi annyit vállaltunk, hogy megpróbálunk egy modellprogramot kidolgozni, és nem azt, hogy tíz éven keresztül nyomon követjük majd, milyenek a program hatásai. Szeretném, ha lennének olyan színházi közösségek, drámapedagógusok vagy antropológusok, akik ebben fantáziát látnak, és próbálkoznak hasonlóval. Mert az bebizonyosodott már mindenféle kutatás nélkül is, hogy ennek haszna van. De nem zárom ki azt sem, hogy mi magunk megcsináljuk a folytatását.
MN: Mi ebből a falu haszna?
TG: El tudták érni, hogy maguknak csináljanak fórumot. Azok az emberek, akik eljöttek oda esténként, láttak egy példát arra, hogy meg tudják beszélni egymással a dolgokat. Remélem, hogy mindez erőt ad az ottaniaknak. Ez a program ennyit tudott tenni, nagyjából ennyit is vállaltunk. A dokumentumfilmek meg ez a konferencia volt az egyetlen kifelé szóló elem.
MN: A konferencián nem volt jelen színháztudós, színházelméleti szakember.
TG: A magunk eszközeivel próbáltuk felhívni a figyelmet a projektre. Leírtuk, hogyan képzeljük a színházat, milyen eredményeink vannak és szerintünk miért fontos ez. Nem csigázott fel senkit a színháztudomány képviselői közül, de mi magunk leírtuk napról napra a történéseket, és filmet csináltunk róla, tehát senki sincs lecsúszva semmiről. Ha valaki megkeres minket, meg tudjuk osztani a tapasztalatokat.
