Alice a városokban (1974)
| ||
A New York–Amszterdam–Wuppertal-tengely. Wim Wenderst mostanában új dokumentumfilmje (A Föld sója) kapcsán illik magasztalni, de ha az a kérdés, melyik volt a legjobb évjáratú Wenders, a válasz nem is lehet más, mint hogy a hetvenes évekbeli. Az idő múlásával és a Téves mozdulattal trilógiát, méghozzá road-movie trilógiát alkotó Alice a városokban könnyen lehet, hogy Wenders legjobb filmje, de a Wenders top 2-ben biztos helye van.
Az amerikai barát (1977)
| ||
Tom Ripley Hamburgban? Dennis Hopper Tom Ripley szerepében? Robby Müller képei színesben? Bruno Granz képkeretezés és gyilkolás közben? Atya ég, mekkora film! Wenders Patricia Highsmith-től kunyerálta el az írónő Ripley’s Game című regényét, és milyen jól tette. Highsmith ugyan utálta a végeredményt, de ettől még nem lesz kisebb író, ahogy a film sem lesz kevesebb, mint zseniális. És jól lehet menőzni vele, hamburgi német nyelvtanfolyamokon különösképp.
A piszkos ügy (1982)
| ||
Az eredeti cím – Hammett – valamivel kifejezőbb, lévén Dashiell Hammett a film egyik főszereplője. Igen, az a Dashiell Hammett, A máltai sólymos pasas. Wenders – mint azt vele készült interjúnkban is elmondta – nagyon összekülönbözött amerikai producerével, aki nem volt más, mint egy másik híres pasas, igen, az a keresztapás ürge, F. F. Coppola. Pedig az Amerika-mániás német elvégezte a házit: A máltai sólyom stábjából még Elisha Cook Jr.-t is feltámasztotta. A forgatás olyannyira elhúzódott, hogy Wenders időközben leforgatta A dolgok állását, a két főszereplő – Frederic Forrest és Marilu Henner – pedig nemcsak, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak, de el is váltak, s mindezt egyetlen film leforgása alatt.
Párizs, Texas (1984)
| ||
Úgy senki sem tud ballagni a sivatagban, mint Harry Dean Stanton – a mitikus ballagáshoz persze Robby Müller kamerája és Ry Cooder filmzenéje is kellett. A nyolcvanas évekbeli Nastassja Kinskiért persze bármilyen sivatagban, bármilyen hosszan érdemes volt kitartani – a film elementáris hatást gyakorolt egy egész generációra, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy máig létező budapesti vendéglátóipari egységet is Wenders filmje után neveztek el. Ez még a Cannes-i fődíjat is és a U2 és Kurt Cobain rajongását is könnyűszerrel elhomályosítja.
Berlin felett az ég (1987)
| ||
A világ legnépszerűbb és legromantikusabb német nyelvleckéje – ó, azok a belső monológok a két Berlin közti senki földjén, a középhaladó németórák mindenkori kedvencei, melyekből könnyen rájön az ember, hogy még van hová fejlődnie. Berlin, Bruno Ganz, angyalok, Lou Reed, cirkuszi légtornászok, Peter Falk és Cocteau operatőre – csodás kombináció, megismételhetetlen (noha próbálták megismételni) truváj. Berlinben örökké adja egy művészmozi.
Lisszaboni történet (1994)
| ||
Mint mindjárt látni fogjuk (lásd Buena Vista Social Club), akkor sem járunk rosszul, ha Wendersnek épp arra támad kedve, hogy zenés városfilmek készítésével múlassa az időt. Ez még akkor is igaz, ha ezt születésnapos hősünk olykor kicsit igyekvő módon, olyan jó tanulósan teszi, és a játékfilmes igényével lép fel, vagyis valami filozofikus – vagy annak látszó – történetecskével is megfejeli az egyveleget. A Lisszaboni történetben nagyon ballag egy ember (ez is nagyon megy Wendersnek) egy nagyon fehér városban, és ez jól is van így, de ma már úgy él emlékezetünkben a Lisszaboni történet, mint az a film, melynek hatására megvettük életünk első Madredeus-lemezét.
Buena Vista Social Club (1999)
| ||
A film, amely megismertette a világgal a címszereplő kubai zenekart. A film, amely máig tartó divatot teremtett a Club zenészei (többek közt Eliades Ochoa, Ibrahim Ferrer, Omara Portuondo és Rubén González) és utódaik körül. A film, mely egymaga felelős azért, hogy a kétezres évek elején minden jobban szituált liftben, lounge-ban és bankváróban BVSC szólt.
