Az alábbi részlettel és ezekkel a képekkel emlékezünk rá.
„– Az apacsok törzsfőnöke a vezető – mondta. – Testvérem csak énutánam jöhet.
Már előzőleg megbeszéltük, hogy miután az első ember földet ért, a többi úgy követi, hogy mindig csak négy ember legyen egyszerre a kötélen. De én nem vártam meg, hogy Winnetou leérjen, hanem csak kevéssel engedtem előre, Phil is hamar követett. A kötelet társaink lassan eresztették le, és szerencsésen földet értünk.
| ||
Csak az volt a baj, hogy néhány kavicsot és törmeléket magunkkal sodortunk – a sötétben nem tudtunk eléggé ügyelni, hogy elkerüljük. Az egyik kavics valamelyik gyerek fejére esett, aki sírni kezdett. Erre egy indián bújt be a sziklahasadékon, meghallotta a legördülő kövek zaját, és felnézett a magasba, aztán hangos kiáltással figyelmeztette társait a veszélyre.
– Vigyázz, Winnetou – kiáltottam –, megláttak!
Társaink észrevették, hogy baj van, és gyorsabban kieresztették a kötelet. Fél perc sem telt bele, és már megvetettük lábunkat odalenn. De ugyanakkor több lövés villant felénk a sziklarésből.
Winnetou összeroskadt.
Megdermedtem rémületemben.
– Winnetou! Drága barátom! Eltaláltak?
– Meghalok... – felelte alig hallhatóan.
Felocsúdtam dermedtségemből; olyan harag fogott el, hogy az egész világgal megbirkóztam volna.
– Winnetou meghal! – kiáltottam a mögöttem leereszkedő Walkernak.
| ||
Nem vesztegettem az időt arra, hogy lekapjam hátamról a karabélyt, vagy kést rántsak, vagy elővegyem revolveremet. Puszta ököllel ugrottam neki az öt indiánnak, aki a sziklarésből rohant felém. Az első köztük – tüstént megismertem – a törzsfőnök volt.
– Pusztulj, Ko-icce! - rivalltam rá. Öklöm halántékára csapott. Ko-icce elnyúlt, mint egy zsák. A mellette álló ogellalla már felemelte tomahawkját, hogy lesújtson rám, amikor a tűz fénye egy pillanatra megvilágította arcomat. Az ogellalla elejtette csatabárdját.
– Old Shatterhand! – kiáltott fel rémülten.
– Igen, az vagyok! - feleltem. – Pusztulj te is!
És öklöm őt is leterítette.
– Old Shatterhand! – jajdult fel a többi indián, szinte eszelős félelmében.
– Old Shatterhand! – kiáltott fel Walker is. – Az vagy, Charlie? Most már mindent értek!
| ||
Késszúrást éreztem a vállamban, de oda se hederítettem. Két indián Phil revolverétől esett el, a harmadikat én ütöttem le. Közben újabb segítség érkezett – a kötélen egyre több pályamunkás ereszkedett alá, s a hátralevő ogellallákat nyugodtan rájuk bízhattam. Winnetouhoz fordultam, letérdeltem mellé a földre, és megkérdeztem:
– Hol sebesültél meg?
– Itt – felelte elhaló hangon, és kezét mellére tette, melyből a jobb oldalon vér szivárgott.
Levágtam válláról a szantilló takarót, hogy sebéhez hozzáférjek. Igen, a golyó a tüdejébe fúródott. Szívemet olyan fájdalom hasogatta, mintha engem talált volna el az az átkozott golyó.
– Emeld fel a fejem – súgta Winnetou –, hadd lássak...
Fejét ölembe vettem. Fájdalomtól eltorzult arcán öröm villant át. Társaink már valamennyien körülöttünk voltak. A foglyokat megszabadították kötelékeiktől, és azok ujjongva hálálkodtak. Csak egy futó pillantást vetettem rájuk, és újra legkedvesebb barátomhoz fordultam – a haldoklóhoz, kinek sebe már nem vérzett. Tudtam, mit jelent ez: befelé vérzik el. Végtelen szomorúsággal néztem behunyt szemét és bronzszínű arcát. Walker hozzám lépett és jelentette:
– Végeztünk velük az utolsó szálig.
– De Winnetounak is vége! – tört ki belőlem a zokogás. – Ezer ogellalla élete sem ér annyit, mint az övé!
| ||
A pályamunkások és a telepesek félkörben álltak a haldokló körül, és némán, megilletődve nézték. Winnetou teste görcsösen megrándult, és szájából vér buggyant elő. Keze egy pillanatra megmozdult, mintha felém akarná nyújtani, aztán ernyedten lehullt – az apacsok nagyszerű, fiatal törzsfőnöke már nem élt.
Egész éjjel mellette virrasztottam, némán, mozdulatlanul, szárazon égő szemmel. Hogy mit éreztem, és mit gondoltam, arról nem tudok beszélni.
Másnap kora hajnalban hagytuk el a hegyet, még mielőtt a sziúk bosszúja utolérhetne. Winnetou holttestét takarókba csavarva lovára kötöttük. Elindultunk egyenesen a Grosvenor-hegy felé, mely kétnapi távolságra volt tőlünk. Siettünk, amennyire lehetett, de nyomainkat gondosan eltüntettük.
A második nap végén megérkeztünk a Measure folyó völgyébe, és eltemettük Winnetout a hegy lábánál. Megadtunk neki minden tiszteletet, mely egy ilyen nagy törzsfőnököt megillet. Lovát lelőttük, és megtámasztottuk, hogy halott gazdáját ráköthessük. Egyenesen ült a nyeregben, minden fegyverével és teljes díszben. Úgy temettük el, hogy egy kis homokdombot emeltünk fölé, és kövekkel is megerősítettük. Legyőzött ellenségeinek skalpja helyett egyszerű fakereszttel jelöltük meg azt a helyet, ahol az apacs nemzet legnemesebb fia alussza örök álmát.”
Fordította: Szinnai Tivadar
