Nincs könnyű helyzetben az Anyám levelei Sztálin elvtárshoz: a Duna Worldön, a délutáni műsorsávban kellene nézőket szereznie; akkor adják, amikor tisztességes ember a villamoson zötykölődik hazafelé, és még véletlenül sem a tévé előtt ül.
Pedig nem olyan ijesztő a dokumentumfilm, leginkább az iskolás megszerkesztettség a feltűnő, mert aki látott már bármit is Mészáros Mártától, nem igazán fog meglepődni. Beszélgetések és archív felvételek váltják egymást, szól a kirgiz népzene – pontosabban csak sejtjük, hogy kirgiz népzene, mert ugye, ha a helyszín Kirgizisztán, akkor nyilván kirgiz népzene megy a háttérben. Szóval megint Kirgizisztán a helyszín, és megint édesapjáról, a szobrász Mészáros Lászlóról mesél a rendezőnő, így hát csalóka is a cím, hiszen hiába van szó édesanyjáról, a legkevesebbet róla beszélnek. Ami valahol érthető is, mert nyom az bizony nincs, eltávolítottak mindent, ami a kivégzett szobrász után maradt, ha kellett, megváltoztatták a neveket.
| ||
Ugyan elmondják ezeket, de mintha a film semerre sem tartana: beszélgetések és részletek korábbi alkotásokból, csak igazából egyikre sincs idő, hiába szeretné hallgatni a néző, ahogy Mészáros Márta és egy másik kivégzett férfi lánya arról beszél, hogy meg kell bocsátani, nincs más lehetőség; öt perc az egész. És közben ott vannak a fölösleges és pátosztól duzzadó jelenetek, hogy a rendezőnő unokája sétál dédszülei egykori háza mellett, és átszellemült arccal néz maga elé. Értjük, persze, de értenénk e nélkül is a feldolgozás nehézségét.
Új információk nem meglepő módon nem kerülnek elő, marad a tragikus tanulság: Kovács Vilma férje kivégzése után nem térhetett vissza Magyarországra, elvégre egy ellenséges ország állampolgára volt.
Szép film, noha nincs benne semmi újdonság, mégis, van abban valami, amikor azt mondja Mészáros Márta, hogy nyolcvanhárom éves, itt az ideje elkezdeni a feldolgozást. Végül is ez annak számít.
Anyám levelei Sztálin elvtárshoz, Duna World
