Dusóczky Tamás: Gyerekkoromban szinte hozzánőttem ehhez a tájhoz, de az államosítás után más foglalkozás után kellett néznem, a Budapesti Műszaki Egyetemen matematikát és fizikát tanultam. 1956-ban mentem ki Svájcba, ott mindjárt az IBM-hez kerültem, úgyhogy elég korán megismerkedtem a számítógépekkel. Mindez nem csoda, budapesti tanáraim között olyanok is voltak, akik Neumann Jánost is tanítványuknak mondhatták. Később lett egy saját cégem, de amikor jött a fordulat és a kárpótlás, eladtam a céget, és hazajöttem. A kárpótlási jegyekből vettem Szegiben egy kis birtokot, ami nem rossz, de amit Kővágón igyekszünk megteremteni, az egy más minőség, egy magasabb osztály lesz.
MaNcs: Miért?
DT: Minden a dűlő fekvésén múlik, és ebből a szempontból a Kővágó szinte tökéletes. Nem véletlen, hogy évszázadokon át innen származtak Tokaj talán legjobb borai.
MaNcs: Édesapja után mégsem művelte senki.
DT: Hát persze. Mivel nagyüzemi termelésre alkalmatlan volt, a területet kivonták a művelésből. Az akkori, magukat szőlősgazdának is gondoló hivatalnokféléket még az sem hatotta meg, hogy a dülő története kész regény: 1392-ben Zsigmond király Mádot a Debrey családnak adományozta, majd nem sokkal később a Brankovics család tulajdonába került, 1459-ben pedig Hunyadi Jánoséba. Az egykori tulajdonosok között olyan nevek szerepelnek még, mint Rákóczi György erdélyi fejedelem, a Máriássyak, az Orczyak. A harmincas években került a tizenkét hektáros terület édesapám birtokába, aki folytatva a hagyományt, mintagazdaságot működtetett itt egészen a szomorú 1951-es évig.
MaNcs: Mit jelentett akkoriban a mintagazdaság?
DT: Elsősorban a minőség garanciája volt. A szőlőfajták tekintetében úgy nézett ki a termőterület, hogy három sor furmint, egy sor hárslevelű, vagyis háromnegyed-egynegyed, ugyanis ezekből fajtákból és ilyen arányban lehet megfelelő alapbort készíteni az aszúhoz és a szamorodnihoz. Az "apróságok" is nagyon sokat jelentettek. Kritérium volt még az is, hogy a feldolgozóhelyek, a présházak nem eshettek távol a művelési területtől, hogy ne kelljen a szőlőt messzire szállítani, mivel így is romolhat a minőség. Tokaj-Hegyaljának pedig kizárólag a minőség volt a titka. Ezért is történt az, ami történt, hogy az államosítás után Nyugaton majdnem elfelejtették a tokaji aszút. Csak a borászok emlékeztek rá tanulmányaikból.
MaNcs: De a tokaji aszút a hatvanas-hetvenes években is Magyarország idegenforgalmi emblémájának tartották Hortobággyal meg a Balatonnal együtt.
DT: Az lehet, de minőségről szó sem volt. Az államosítás után azokat a területeket, amiket nem tudtak traktorral megdolgozni, nem művelték tovább. A súlypont elment a mennyiség felé, onnantól kezdve kizárólag az orosz piacra termeltek milliós nagyságrendben. Ez azt eredményezte, hogy mindazokat a bortörvényeket, amiket azelőtt féltve őriztek, például hogy az aszúhoz nem szabad cukrot, szeszt hozzátenni, az állam szinte semmibe vette.
MaNcs: Ma már azért nem lehet állami monopóliumról, kizárólag a mennyiségről beszélni.
DT: Ez így van, de nagyon nehéz visszahódítani az ötvenes években elvesztett piacokat. Azért ott sem ültek ölbe tett kézzel, és a tokaji aszúnak komoly riválisai vannak például a franciáknál. Azt hiszem, pontosan olyan beruházásokra van szükség, mint amibe mi kezdtünk: ami nem kecsegtet gyors megtérüléssel, türelem kell hozzá és kitartás, de meggyőződésem, hogy hosszú távon mégis az ilyesmi éri meg.
MaNcs: Miért csak 1998-ban vásárolták vissza a Kővágó-dűlőt?
DT: Mivel ennek a területnek nehezebb a művelése, nem találtak rá jelentkezőt. A franciák, a spanyolok, akik ide jöttek, elsősorban azokat a dűlőket vásárolták meg, ahol egyszerűbb a termelés, ahol már volt szőlő. A Kővágó-dűlő viszont ma még egy dzsungel. Képzelje, hogy csak a telepítés hektáronként körülbelül tízmillió forintba kerül. Ez olyan sok pénz, hogy erre Magyarországon senki sem vállalkozhatott. És a jövőben is jóval több kézi munkára lesz ott szükség, mint másutt, tehát a termelés is többe kerül majd. Viszont a minőségtől csodákat várunk.
MaNcs: Mekkora beruházásról van szó?
DT: Legalább 350 millió forintba kerül, hogy a területen ismét megkezdődjön a termelés. Ez egy akkora összeg, hogy külföldi befektetőket is érdekeltté kellett tennünk, mivel ilyen nagyságrendet saját erőből nem tudunk előteremteni.
MaNcs: Mikor lesz ebből bor?
DT: Ha minden rendben megy, akkor egy év múlva telepítünk, majd ezt követően öt év múlva lehet először szüretelni. Viszont annak a bornak, aszúnak, szamorodninak még legalább három-öt évnyi időt kell állnia a pincében ahhoz, hogy forgalomba lehessen hozni. Hosszú idő, de bízunk abban, hogy nem lesz hiábavaló erőfeszítésünk, és a Kővágó-dűlő ismét visszanyeri régi hírnevét. De ezt kapkodva, a minőséggel nem törődve, lehetetlen elérni.
Legát Tibor
