Végül a 29-es számú házban működő létesítmény keltette fel figyelmünket - főleg a névadás miatt. Noha a Gotti becézés (például: "Istenke") is lehet, akik hallották már a szót, azoknak minden bizonnyal John Gotti (1935-2002) neve ugrik be. Azé a maffiavezéré, akiről készült ugyan B kategóriás film, és a Time címlapján is szerepelt, ám túlságosan "újdonsült" gazember ahhoz, hogy legendaként tekintsen rá egy pesti étterem tulajdonosa. (Ezzel természetesen nem az Al Capone pizzéria, Bugsy borozó stb. gazdáit mentegetjük - úriember gyilkosról nem nevez el vendéglátóhelyet.)
Ám mindezek után sem mondhatjuk, hogy a tévedés kizárt. A Gotti berendezése köszönő viszonyban sincs a keresztapa-enteriőrrel. Sőt! A szokásos modern, faberakásos, bőrüléses, galériás étterembelsőt hatalmas méretű, az éjjeli Lánchidat - háttérben a budai várral - ábrázoló kép uralja, ha sokáig nézzük, félni kezdünk, hogy fejünkre dől a Magyar Nemzeti Galéria.
Rutinos felszolgálók lesik óhajunkat, nem lévén rajtunk kívül más vendég. Az étlapon viszont már megjelenik az olasz meló (pizza, pasta stb.), de összességében inkább Internazionale, mint Parma vagy Napoli. A kakukkfüves vargányakrémleves (790 Ft) persze egy szimpla pizzériában is lehetne kedvcsináló, de ha úgy készítik el, ahogy a Gottiban, akkor már nem is nevezhetjük szimplának. A magyaros vonalon sem panaszkodhatunk: a mangalicapaprikás (2790 Ft) jól sikerült, egy cseppet talán gyengébb is lehetne a fűszerezése. A vöröstonhal-filé (3790 Ft) rozmaringos parázsburgonyával (590 Ft) igazán látványos, az íze és az állaga is rendben, mégis - talán a vörös tonhal iránti örök szerelem miatt - csalódást okoz. Rossz szójátékkal: többet vártunk (nem mennyiségben), de csak többet fizettünk. Szerencsére a diókrémes almatorta (890 Ft) igazi meglepetés: egy különleges, nagyméretű pite. Legalább annyira kellemes, mint amilyen kellemetlen kilépni az utcára.
