- Itt a báli szezon, a farsang, kérlek alássan, ideje lenne kijózanodni, monamikám! - ver hátba a Csontzenész. Igyekszem nemtörődöm arcot vágni, míg alaposan végigmérem, frakkot visel és friss szegfűt a gomblyukában - vajon hol szerezte télvíz idején? -, szürke bőrkesztyűjében cilindert szorongat, nyakán valami sál, hosszú fehér. De engem nem érdekel, nem józanodokÉ Rajtam a szalonspicc; januártól általában minden évben úgy február végéig. Jó okom van rá. Hogy most a Törleyek évfordulója is beleesett, részemről a szerencse, egészségükre! Mert az a helyzet, hogy a kisboltok, a szupermarketek, a boldog és a boldogtalan, ha kereskedő, szilveszterre beszerez annyi pezsgőt, amennyit csak bír. De annyit, hogy aztán eladni, elinni oly tengert már képtelenség is. Így a magamfajtának tényleg pezsgőünnep a január-február: akció, árleszállítás, zonderangebót, utánad dobás, minden szatócs szabadulna az év végén vadul felhalmozott készletektől. Nem akarok tanácsokat adni, de úgyszólván fillérekért találni fransziaÉ üüm, nem habzóbort, champagne-t. Ugyanakkor távol tartanám magunkat a különösebb faksznizástól. Könnyű is ezt mondani tízmillió neofita borszakértő hazájában, de akkor sem ugranánk el például a fekete címkés Hungária Brut elől, ha tudnánk, Párizs milyen messze van.
S mindevvel máris a kiállítás termeiben járunk, s ami ott azonnal szembeötlik, hogy pont e tárgyban felesleges játszanunk az eszünket, s adni az egyszerű gyereket. Sajnálom, a pezsgőzéstől elválaszthatatlan a fakszni. Hirtelen annyi mindenféle mívesen megmunkált készség, egyszerű gép, abrosz és szalvetta és helyes mozdulat és fátyolnyi vékonyságú talpas üvegpohár és ilyen formájú ez meg olyan formájú az veti elénk magát a tárlókból, hogy azonmód retirálunk. Az igazi örömhöz - tudniillik, hogy most az egyszer nem vedelünk éppen, de megadjuk a módját - legalább egy rendes pohárra vélhetően mégiscsak szükségünk lehet; egy százas a Vaterán vagy máshol, ki lehet bírni: olyan az egész, mint amikor a gólya vendégségbe hívja a rókát, hosszú, magas és csőrös minden. Nincs mese, a beszerezhetők egy részét tanácsos beszerezni. Mondom, egy részét! Legbiztosabb a pohár. Lévén önmagunk felé is untig elegendő ennyi jelzés: tudjuk, hogy mitől döglik a légy, de nem áldozzuk föl egyéniségünket - magyarán, ahhoz, hogy valamit élvezni tudjunk, felesleges kunsztokat bemutatnunk az osztálylétrán. A pezsgőfogyasztáskor ildomos és javallt (felteszem, kissé hanyag) testtartás tehát a mi részünkről ellenjavallt, az arisztokraták meg úgyis tudják. Ha van egy-két tisztességes poharunk, hűtőszekrényünk, akkor már vendéget is hívhatunk - kérem, ebben a felgyorsult világban.
Ugyanakkor persze nem csupán az ivás, de a mondott italnemű elkészítése sem nélkülözi a különböző rafinált fogások sűrű egymásutániságát. Szerencsére 125 év nem is olyan nagy idő - például a technika fejlődését tekintetbe véve. Nem vitás, a kiállítás tagadhatatlan tárgyi gazdagsága mellett a gyártási technológia egyes látványosabb állomásainak felnagyított képei is épülésünket szolgálják, még ha azt a feltételezést el is kell utasítanunk, miszerint egy alaposabb staditúr helyben és mondjuk egy hold szőlő az alföldi homokháromszögben elégséges lenne, hogy gyorstalpaló módon afféle futurisztikus Dom Perignonná képezzük magunkat. Jelen kereskedelmi viszonyok mellett kétségkívül felesleges is lenne, mondhatni nagyzolás. A 22-es csapdája megint: a pezsgőzés nehéz menet bizonyos kisded nagyzolások nélkül.
A címszerep nem mindig azonos a főszereppel, varieték feslett vándorai, mi jól tudjuk ezt. Ám itt a tárgyak és a képek mellett a család felkasírozott élettörténete a vitathatatlan vivőanyag. Haladván a belépéstől a távozásig, e tekintetben jó erősen kézenfogottnak érezhetjük magunkat. Elmondva sem úszhatjuk meg: anynyira a mienk. Mondjuk eltekintve az olyas fordulatoktól, mint a "gyöngyöző társasági ital". Az felőlünk lehetne a Traubisoda is - a mutatvány dicséretére válik, hogy nem fordítja el finomkodva tekintetét a komcsi "tankpezsgős" vészkorszakától. Végtére az elvtársak sem tehettek nagyon mást, amikor papírcsákóban villanyoltás előtt a kismalac farkát huzigatták. Akkor nem volt más kigázolás, csak pezsgőt hozatni.
No, de József a nevezett családból (Törley) a jelzett időpontban (125 éve), ilyet szólt: Franciaországból jöttem, híres mesterségem címereÉ aztán több se kellett neki, ha szava nyomán nem is sarjadtak szőlőtőkék Budafokon, de egy pezsgőgyárat gründolt oda legott. Persze a szőlőért sem kellett messzire menni, az Etyeken termett fajták felette alkalmasnak bizonyultak a gyártási célokra. A titok egy másik része meg úgyis a mészkőbe vájt pincék champagne-i reminiszcenciáiban volt, s okkal teszszük fel, vagyon ma is. Törley természetesen Franciaországból hozatott szakembereket. Többek között azt a kezdetben gyárvezetőként működő Louis Francois-t is, akiről szerencsétlen félmúltunk talán első kedvvel fogyasztható, ám mégis viszonylag elérhető árú dolgozatát elnevezték. Hogy a prozsé mennyire bejött, leginkább az mutatta, hogy a millennium idejére már császári és királyi és udvari és koronás és címeres és cégéres beszállítónak számítottak Törleyék. De ugye nem képzelik, hogy idemásolom a kiállítás egész honlapját?
Inkább közlöm két jelentősebb kifogásomat, egyikről sem az igazán alapos munkát végző szerkesztők, rendezők tehetnek, nekik csak gratulálhatunk, pontosabban ihatunk az egészségükre. Azaz ihatnánk, mert talán már a fagylalttörténeti kiállításkor is elpanaszoltunk valami hasonlót: arra sajna most sincs mód vagy késztetés helyben, hogy az élmény hatása alatt menten lepezsgőzzük (-fagyizzuk) magunkat a sárga földig, noha az nem lenne éppen stílustalan (és ugye pezsgőnél a stíl de fontos). A cégalapító dédunokájának, Törley Máriának fő művéről, a Lucullus-kútról pedig szíves engedelmükkel mélyen hallgatnék. Ideje is inkább vészesen fogyatkozó akciós készleteim után néznem. Vesszen, aminek vesznie kell!
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum; nyitva 2008. március 9-ig
