„Lehet például adót emelni” - Romhányi Balázs a paksi bővítés költségeiről

A paksi atomerőmű bővítése hosszú évekre vagy súlyos megszorításokat hoz, vagy adóemeléseket. Esetleg mindkettőt – miközben a kész atomerőmű gazdaságossága is kétséges. De a kormány számokról nem beszél. Megtette ezt helyette is a Költségvetési Felelősség Intézet vezetője, aki a minap az Energiaklub minikonferenciáján ismertette a független elemző műhely számításait.

Magyar Narancs: Az ön által ismertetett tanulmány talán legfontosabb megállapítása, hogy az atomerőmű építése már 2018-tól komoly megszorító intézkedéseket tenne szükségessé. Ez pontosan mit jelent?

Romhányi Balázs: Azzal, hogy a kormány a költségek 80 százalékának finanszírozására aláírta a 10 milliárd euróról szóló orosz–magyar hitelmegállapodást, tudtunkra adta, hogy szerinte az egész beruházás legalább 12,5 milliárd euróba fog kerülni. Ez egy alsó becslés, mivel egyrészt mindenhol szokott lenni költség- és időtúllépés, másrészt mi – az elemzők közt szinte egyedülállóan optimistán – azt feltételeztük, hogy ebben az összegben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy az erőmű tankönyvszerűen működjön. Mindebből már további feltételezések nélkül is következik, hogy mekkora mozgásteret kell teremteni a költségvetésben, ha a tervek szerint 2018 és 2026 között fel akarják építeni az erőművet.

MN: Mit jelent az, hogy mozgásteret kell teremteni a költségvetésben?

RB: Arról, hogy a beruházás a maastrichti költségvetési egyenleget érinteni fogja vagy sem, a statisztikai szakértők még vitatkoznak, de nem is ez a fontos. A fontos az, hogy külön intézkedések nélkül, alappályán a magyar költségvetési politika nem felel meg az adósságráta csökkentésére vonatkozó uniós szabályoknak. Már most is nagy nehézséget okoz Magyarországnak, hogy megakadályozza az adósságráta emelkedését, 2016-tól viszont belép egy új uniós szabály, amely szerint évente egy százalékponttal csökkenteni kell a rátát mindaddig, amíg be nem jutunk a 60 százalékos szint alá. Ha a kormány a paksi beruházást is állami hitelekből akarja finanszírozni, akkor az „alapfeladaton” felül még az adósságráta Paks 2 miatti – nagyjából 10 százalékpontos – emelkedését is ellentételezni kell.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Tehát ugyanezt a kiadást máshol le kell faragni.

RB: Igen, vagyis évente 4-500 milliárdos kiigazító csomag, közkeletűbb néven megszorítás lenne szükséges az erőműépítés teljes időszaka alatt. Csak hogy érzékeljük a méreteket: például az összes családtámogatás, tehát a családi pótlék, a gyes, a gyed, a tgyás megtakarítására lenne szükség minden évben – nyolc éven át. Ezenkívül lehet még például adót emelni, visszafogni az állami fogyasztást és beruházásokat, vagy csökkenteni a magánberuházások támogatását.

MN: Volt a közelmúltban ekkora megszorító csomag?

RB: 2011–2013 között ennél még nagyobb is volt. Pont ez az egyik mondanivalóm a paksi beruházásról is: ha a kiigazítás nincs kellőképpen kitalálva, akkor olyan brutális károkat tud okozni, mint amilyeneket 2011 óta láthattunk. A kormány a 2011. áprilisi konvergenciaprogramjában azt tervezte, hogy 2014-ben a GDP 13,2 százalékkal fogja meghaladni a 2010-es szintet. A mostani hivatalos számok szerint ez 4,2 százalék, ami azt je­lenti, hogy 2014-ben 9 százalékkal van lejjebb a GDP, mint azt a kormány 2011 tavaszán tervezte.

MN: És ez a megszorítások hatása?

RB: Az átgondolatlan megszorítások hatása, amik a kiszámíthatatlanságuk miatt még az elkerülhetetlennél is jóval több kárt okoznak, elsősorban a katasztrofális beruházási környezet formájában. Először váltig tagadjuk a megszorítás szükségességét, majd túl későn, túl kicsit, de legalább váratlant lépünk, aztán kiderül, hogy megint baj van, de először megint tagadunk, és ezt így eljátsszuk nyolcszor, tízszer.

MN: Az építkezés éveiben mi lenne a beruházás gazdasági hatása?

RB: A beruházás közgazdasági definíciója az, hogy az elkészülte után hozzájárul a GDP-termeléshez. A szoborállítás hozzájárul ugyan a GDP-termeléshez, amíg épül, de utána nem: közgazdasági értelemben tehát nem tekinthető beruházásnak. Az atomerőmű ugyan tényleg beruházás, de majd csak az építés 8 hosszú éve után fog hozzájárulni a GDP-hez. Ha csak az állam meg nem rendeli, a magánszektor nem is nagyon fog ilyen hosszú ideig tartó beruházásokba. Az építkezés időszakában két hatás érvényesül. Egyik oldalról nyilván pozitív hatással van a GDP-re a beruházás magyar beszállítói része – az, hogy az oroszok mit hoznak ide, vagy a magyar cégek mit importálnak, ebből a szempontból nem számít. A másik oldalról a megszorítások viszont csökkentő hatásúak. Számításaink szerint a magyar beszállítással el lehet érni ezekben az években 0,3-0,4 százalékos növekedést, de szinte biztosra vehető, hogy a kiigazító csomag ennél nagyobb GDP-csökkenést fog okozni.

MN: Tehát akkor nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az építés éveiben GDP-növelő hatással járna a beruházás.

RB: Biztosan nem. Ez egyébként önmagában nem lenne probléma, ha azt gondolnánk, hogy a következő 60-70 évben, amíg működik az atomerőmű, gond nélkül kitermeli ezt a társadalmi költséget.

MN: Mi történik akkor, amikor Paks 2 már felépült és termel, és a megszorító intézkedések is megszűntek?

RB: A kérdésnek három szintje van. Az első a befektetői szint: tegyük fel, hogy ezt az erőművet egy tisztán piaci szereplő, mint például az E.ON, az RWE vagy az EDF akarná megvalósítani. Saját maga felépíti, menedzseli, befizeti az adókat, kiszedi belőle a profitot. Normál körülmények között egy ilyen kockázatos befektetéstől 10–13 százalékos reálhozamot szoktak elvárni. A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) tavaly végzett egy számítást, ami szerint ahhoz, hogy ez az erőmű itt Magyarországon akár csak 8 százalékos hozamot is biztosítson a befektetőnek, mai értéken 110 euró/MWh áron kellene eladnia az áramot. A paksi atomerőmű jelenleg 45 EUR/MWh áron teszi ezt, a közép-európai átlagár pedig 35–36 euró. És több évtizedes távon legalább annyi érv szól amellett, hogy az áramárak csökkennek majd, mint hogy emelkednek. Ezt a számítást mi is elvégeztük most, és nagyjából hasonló eredményre jutottunk. De mi két lépéssel tovább is akartunk menni. Először megnéztük, hogy mi történik, ha történetesen az állam a befektető. Ekkor nemcsak azokat a bevételeket kell figyelembe venni, amelyek a magánbefektetőnek is bejönnének, hanem a beruházásból és a termelésből származó közvetlen és közvetett adóbevételeket is. Emiatt alacsonyabb áramár is elegendő ahhoz, hogy adott hozamelvárás mellett az államnak megtérüljön a projekt. A számításaink szerint 43 euró/MWH jövőbeli áramár mellett a beruházás 4 százalékos hozamot biztosítana az állam számára, tehát állampapírokkal finanszírozva éppen hogy megtérülne – úgy, hogy a bontás költségeire is megvan a fedezet. De van egy harmadik szint is: az adófizető állampolgár. Az MVM ugyan a befektető, de ha eggyel feljebb lépünk, az ő tulajdonosa az ­állam, és az államnak is van egy tulajdonosa, az állampolgár. És akkor az állampolgár azt mondja: oké, értem, hogy az államnak éppen bejött a pénze...

MN: …de nekem elvették a családi pótlékomat nyolc évig.

RB ...vagy kirúgtak a tanári állásomból, vagy elinflálták a béremet az újabb áfaemeléssel. Tehát akkor miért is olyan jó üzlet ez nekem? Két tényező van még, amit az állampolgár szempontjából figyelembe kell venni: az erőmű alkalmazottai hazaviszik a nettó bérüket, és a beszállítóknál szintén marad jövedelem. Ez az, amit a társadalom megnyer a beruházásból, és az előző szinten nem számoltunk vele. Ez úgy 450 milliárd forint: a „növekedési nyereség” a társadalom számára. Csakhogy ott van az a kis kiigazító csomag, ami viszont – intézkedéstől függően – növekedési veszteséget okoz. A veszteség a négyféle vizsgált megszorító intézkedés esetében 900 és 15 ezer milliárd forint között van – tehát mindenképp jóval nagyobb, mint a növekedési nyereség. Ha ezt beépítjük a beruházás költségeibe – hisz a társadalom szempontjából mindez költségként fogható fel –, akkor Paks felépítése nem 3-4 ezer milliárdba, hanem 5–19 ezer milliárdba kerül. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, már
48–206 euró/MWh áron kellene értékesíteni az erőműben termelt áramot.

MN: Így társadalmi szinten is nyereséges lenne a projekt, de az egyének szintjén ez akkor sem jelenne meg.

RB: Persze, de ez egy elosztási kérdés, ezzel mi nem foglalkoztunk. Az elosztási hatás is attól függ, hogy milyen megszorítási csomagot választ a kormány. De azt bátran állíthatjuk, hogy ilyen méretű intézkedések mindenkit érinteni fognak – legfeljebb eltérő mértékben.

MN: Ha azt mondjuk, hogy az állam számára 4 százalék hozam mellett összességében még éppen megtérül a beruházás a 70 év alatt, akkor is felmerül: más beruházást is meg lehetne csinálni hasonló hozammal és kevesebb kockázattal.

RB: Igen, számos kérdés felmerül. Ha a kormány azt állítja, hogy nyolc éven át 4-500 milliárdos mozgásteret tud teremteni a költségvetésben, akkor biztos, hogy ezt egy atomerőműre kell felhasználni? Annyi minden mást is lehetne vele tenni.

MN: Önök optimista, jóhiszemű feltételezésekkel számoltak. Pesszimista verzió nem készült?

RB: Sajnos, az optimista feltételezésekkel is elég csúnya az összkép. Rossz esetben akármeddig tudunk süllyedni. Ilyen katasztrófa-forgatókönyv lehet például, hogy az említett költségekkel és áldozatokkal felépül az erőmű, és 2023-ban mondjuk felrobban a környéken egy reaktor. Akkor nyilvánvalóan senki nem meri majd megnyomni a start gombot. De ilyeneket nem számoltunk, mert nem ez volt a célunk. Ennél sokkal fontosabb lenne, hogy végre a kormány is megnyilvánuljon, és kimondja a saját feltételezéseit, publikálja a saját számításait.

MN: Ön reménykedik ebben?

RB: Sok múlik a médián. Kapják el a képviselőket a parlamentben, és kérdezzék meg őket, hogy amikor megszavazták a parlamentben az orosz szerződést, mit gondoltak róla.

MN: Nyilván semmit.

RB: Kérdés, hogy ez Magyarországon egy képviselőnek miért nem kényelmetlen.

MN: Volt olyan része a számításnak, ami önt is meglepte?

RB: Erős prekoncepcióim nem voltak, de az érdekes kérdés, hogy mit gondolunk az európai árampiaci integrációról. Ha nem lesz fi­zikai korlátja az áram külkereskedelmének, mint ahogy most van, akkor Paks 2 nem szorít ki más erőműveket: minden erőmű termel és eladható minden áram. Viszont csak az európai ár alatt termelve lehet bárki versenyképes. Ha maradunk izolálva, akkor Paks 2 megkaphatja a megtérüléséhez szükséges áram­árat, de más erőműveket fog kiszorítani. Vagy­is bizonyos erőműveket le kell majd állítani.

MN: Már Paks 2 nélkül is állnak erőművek. De ha integrálódunk, akkor behozni is könnyebb lesz az áramot – így aztán végképp nem biztos, hogy meg kell építeni.

RB: Így van. Ez részben attitűdkérdés, amelybe persze lobbiérdekek is keverednek. Gyakori érvelés, hogy akkor nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek, ha valamit magunk csinálunk. Ami így nyilvánvalóan nem igaz – a nukleáris üzemanyagot például meg kell majd vásárolni az oroszoktól. Ez az autarkia romantizálása, ami mifelénk egyre divatosabb. Ha elhisszük, hogy – Magyarország elemi érdekeivel összhangban – Európából egységes piac lesz, akkor a 28 tagország bármelyikéből vásárolhatunk áramot. Önmagában is magyarázatra szorul olyan helyzetre készülni, amikor senki sem ad el nekünk áramot. Ettől még lehet úgy dönteni, hogy magyar lyukba magyar dugót – csak legalább számoljuk ki, hogy mégis, mennyi az ára? És mik lennének az alternatívák? Igen, vannak a háttérben lobbiérdekek, és ezzel nem is lenne baj, ha egy átlátható folyamatban minden oldal nyíltan és egyformán meg tudna jelenni és a számok beszélnének. A másik módszer a kamarillapolitika, amelyben néhány politikus pillanatnyi érzései döntenek. Én az előbbit preferálom.