Mielőtt meghalt, még megírta annak a rabszolgának a történetét, aki felnevelte

  • Urfi Péter
  • 2017. május 21.

A hét cikke

Mi más lehetne a hét cikke?

Tudom, ez a lázadás éve, úgyhogy átfutott a fejemen a gondolat, hogy csakazértse az Atlantic mindenhol mennybe menesztett címlapsztoriját válasszam heti penzumnak. Hanem valami egészen más, marginális témát, de direkt az Atlanticből. Mondjuk, a pszichopata gyerekek neveléséről vagy az olvasónaplók fontosságáról. De aztán hagytam a vagánykodást, és úsztam az árral: igen, ez a hét slágere – és pont az az érdekes, hogy a témája szintén marginális, vagyis inkább szélsőségesen személyes. Mert persze rengeteg okos eszmefuttatást és társadalmilag hasznos vitát lehet kezdeményezni a cikkről, de az ettől még nem más, mint egy férfi szembenézése a családja múltjával, a saját érzéseivel, a szüleihez és a rabszolgájukhoz fűződő kapcsolatával.

My Family’s Slave

She lived with us for 56 years. She raised me and my siblings without pay. I was 11, a typical American kid, before I realized who she was.

Ez az, amit az Atlantic nagyon tud. Kiválasztják a legjobb személyes sztorikat (persze sokat segít, hogy mindenki náluk is akarja közölni ezeket), adnak rá bőven elég időt és pénzt, alaposan megszerkesztik (ez látszik), aztán pedig nagy ügyet csinálnak belőle. Kirakják a címlapjukra, videókat forgatnak róla, folytatásokban közlik az olvasói leveleket, felkérnek hozzászólókat, netes fórumot szerveznek a szerzővel és így tovább.

Alex Tizon esetében az egyik kísérőcikk rendhagyó lett: egy szerkesztői nekrológ. A Pulitzer-díjas újságíró ugyanis meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy megjelenhetett volna a cikk, amelyre egész életében készült. Amiben végre kiírta magából a családja legnagyobb titkát: azt, hogy Lola, aki felnevelte Tizon anyját, aki vele jött a Fülöp-szigetekről Amerikába, aki felnevelte a gyerekeit és aztán nevelte Tizon gyerekeit is, végső soron nem volt más, mint rabszolga. Még akkor is, ha kulturálisan hatalmas eltérések vannak…

Na, de nem kezdek bele, hiszen úgyis mindenki elolvassa.

További olvasnivalók

Aki szorosan követi a Trump-sagát, vagy izgatják a titkosszolgálatok, az megtalálta álmai cikkét: a két FBI-igazgató, Comey és Mueller pár története egy FBI-szakértő tollából. (Politico)

Miért utálják ennyien Sorost? (Economist)

Mit tanulhatunk a városi varjúktól? (Seattle Met)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.