Mielőtt meghalt, még megírta annak a rabszolgának a történetét, aki felnevelte

  • Urfi Péter
  • 2017. május 21.

A hét cikke

Mi más lehetne a hét cikke?

Tudom, ez a lázadás éve, úgyhogy átfutott a fejemen a gondolat, hogy csakazértse az Atlantic mindenhol mennybe menesztett címlapsztoriját válasszam heti penzumnak. Hanem valami egészen más, marginális témát, de direkt az Atlanticből. Mondjuk, a pszichopata gyerekek neveléséről vagy az olvasónaplók fontosságáról. De aztán hagytam a vagánykodást, és úsztam az árral: igen, ez a hét slágere – és pont az az érdekes, hogy a témája szintén marginális, vagyis inkább szélsőségesen személyes. Mert persze rengeteg okos eszmefuttatást és társadalmilag hasznos vitát lehet kezdeményezni a cikkről, de az ettől még nem más, mint egy férfi szembenézése a családja múltjával, a saját érzéseivel, a szüleihez és a rabszolgájukhoz fűződő kapcsolatával.

My Family’s Slave

She lived with us for 56 years. She raised me and my siblings without pay. I was 11, a typical American kid, before I realized who she was.

Ez az, amit az Atlantic nagyon tud. Kiválasztják a legjobb személyes sztorikat (persze sokat segít, hogy mindenki náluk is akarja közölni ezeket), adnak rá bőven elég időt és pénzt, alaposan megszerkesztik (ez látszik), aztán pedig nagy ügyet csinálnak belőle. Kirakják a címlapjukra, videókat forgatnak róla, folytatásokban közlik az olvasói leveleket, felkérnek hozzászólókat, netes fórumot szerveznek a szerzővel és így tovább.

Alex Tizon esetében az egyik kísérőcikk rendhagyó lett: egy szerkesztői nekrológ. A Pulitzer-díjas újságíró ugyanis meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy megjelenhetett volna a cikk, amelyre egész életében készült. Amiben végre kiírta magából a családja legnagyobb titkát: azt, hogy Lola, aki felnevelte Tizon anyját, aki vele jött a Fülöp-szigetekről Amerikába, aki felnevelte a gyerekeit és aztán nevelte Tizon gyerekeit is, végső soron nem volt más, mint rabszolga. Még akkor is, ha kulturálisan hatalmas eltérések vannak…

Na, de nem kezdek bele, hiszen úgyis mindenki elolvassa.

További olvasnivalók

Aki szorosan követi a Trump-sagát, vagy izgatják a titkosszolgálatok, az megtalálta álmai cikkét: a két FBI-igazgató, Comey és Mueller pár története egy FBI-szakértő tollából. (Politico)

Miért utálják ennyien Sorost? (Economist)

Mit tanulhatunk a városi varjúktól? (Seattle Met)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.