Mielőtt meghalt, még megírta annak a rabszolgának a történetét, aki felnevelte

  • Urfi Péter
  • 2017. május 21.

A hét cikke

Mi más lehetne a hét cikke?

Tudom, ez a lázadás éve, úgyhogy átfutott a fejemen a gondolat, hogy csakazértse az Atlantic mindenhol mennybe menesztett címlapsztoriját válasszam heti penzumnak. Hanem valami egészen más, marginális témát, de direkt az Atlanticből. Mondjuk, a pszichopata gyerekek neveléséről vagy az olvasónaplók fontosságáról. De aztán hagytam a vagánykodást, és úsztam az árral: igen, ez a hét slágere – és pont az az érdekes, hogy a témája szintén marginális, vagyis inkább szélsőségesen személyes. Mert persze rengeteg okos eszmefuttatást és társadalmilag hasznos vitát lehet kezdeményezni a cikkről, de az ettől még nem más, mint egy férfi szembenézése a családja múltjával, a saját érzéseivel, a szüleihez és a rabszolgájukhoz fűződő kapcsolatával.

My Family’s Slave

She lived with us for 56 years. She raised me and my siblings without pay. I was 11, a typical American kid, before I realized who she was.

Ez az, amit az Atlantic nagyon tud. Kiválasztják a legjobb személyes sztorikat (persze sokat segít, hogy mindenki náluk is akarja közölni ezeket), adnak rá bőven elég időt és pénzt, alaposan megszerkesztik (ez látszik), aztán pedig nagy ügyet csinálnak belőle. Kirakják a címlapjukra, videókat forgatnak róla, folytatásokban közlik az olvasói leveleket, felkérnek hozzászólókat, netes fórumot szerveznek a szerzővel és így tovább.

Alex Tizon esetében az egyik kísérőcikk rendhagyó lett: egy szerkesztői nekrológ. A Pulitzer-díjas újságíró ugyanis meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy megjelenhetett volna a cikk, amelyre egész életében készült. Amiben végre kiírta magából a családja legnagyobb titkát: azt, hogy Lola, aki felnevelte Tizon anyját, aki vele jött a Fülöp-szigetekről Amerikába, aki felnevelte a gyerekeit és aztán nevelte Tizon gyerekeit is, végső soron nem volt más, mint rabszolga. Még akkor is, ha kulturálisan hatalmas eltérések vannak…

Na, de nem kezdek bele, hiszen úgyis mindenki elolvassa.

További olvasnivalók

Aki szorosan követi a Trump-sagát, vagy izgatják a titkosszolgálatok, az megtalálta álmai cikkét: a két FBI-igazgató, Comey és Mueller pár története egy FBI-szakértő tollából. (Politico)

Miért utálják ennyien Sorost? (Economist)

Mit tanulhatunk a városi varjúktól? (Seattle Met)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.