Az elmúlt évek menekültválságában 20 millió ember kényszerült elhagyni az otthonát, a negyedük a polgárháborús Szíriát. Mint azt közelről megfigyelhetjük, egyes országok olyan mélyre süllyedtek az idegengyűlöletben, hogy egyáltalán nem akarnak befogadni közülük senkit, de a fejlettebb, alapvetően szolidáris társadalmakban is komoly feszültségeket okoz a jelenség. Hajlamosak is vagyunk evidenciának tekinteni, hogy a bevándorlók megjelenése automatikusan együtt jár az etnikai és vallási előítéletek, rosszabb esetben pedig a szervezett szélsőjobb megerősödésével. Kanada példája viszont azt mutatja, hogy ez nem törvényszerű.
Náluk például politikai konszenzus van abban, hogy a menekülteket be kell fogadni, egyrészt emberségből, másrészt mert jót tesznek a gazdaságnak. A liberális kormány jobboldali ellenzéke sem bevándorlásellenes, csak azt kifogásolja, hogy túl sok menekültet fogadnak be és túl gyorsan. A bevándorlásügyi miniszter viszont tavaly arról panaszkodott, hogy „nem tud elegendő menekültet biztosítani azoknak a kanadaiaknak, akik támogatni szeretnék őket”. És mivel nem arról kell vitatkozni minden egyes nap, hogy a migránsok csak úgy maguktól vagy Soros György parancsára pusztítják a fehér és keresztény kultúrát, ezért Kanadában valódi kérdésekkel is tudnak foglalkozni; például azzal, hogy milyen módszerekkel lehet segíteni a menekültek beilleszkedésének piszok nehéz folyamatát.
Canadians Adopted Refugee Families for a Year. Then Came 'Month 13.'
Everyday Canadians spent a year embracing Syrians in the world's most personal resettlement program. Letting them go might be the biggest test yet.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a magánemberek bevonása járható út. A New York Times egy éven keresztül követte azokat az egyszerű kanadai embereket, akik csoportba szerveződtek és kis túlzással örökbe fogadtak egy-egy szíriai családot. Lakást kerestek nekik, intézték az adminisztrációjukat, segítettek a munkakeresésben és az iskoláztatásban – és mindezek költségeit is vállalták, bár az állam is besegített. Olvasókörök, kártyatársaságok, közösen kutyát sétáltató ismerősök, „hokis anyukák” álltak össze, de van olyan csoport is, ahol a tagok nem vagy alig ismerték egymást, és a közös ügy hozta össze őket. „Mi középosztálybeli kanadaiak vagyunk, és azt szeretnénk, hogy ezek a gyerekek is középosztálybeli kanadaiként nőnének fel” – mondja egy nyugdíjas tanárnő. (Ms. Stark négy évtizeddel ezelőtt már segített három vietnami testvéren és egy kambodzsai családon, akiknek azóta is jelen van az életében. Az akkoriban Kanadában tömegesen befogadott délkelet-ázsiai menekültek közül most többen szponzorálnak szíreket.)
Ilyen szoros, szinte családi jellegű kapcsolatok esetében elkerülhetetlenek a kényes érzelmi helyzetek. Az egyik csoportnál például az látható, hogy hiányzó helyeket töltenek be egymás életében: a szír nő fiatalon elvesztette az anyját, és a róla gondoskodó idős kanadai nőkben látta viszont ezt a mintát; egy kanadai asszony pedig régóta hiába várt unokáit fedezte fel a szír srácokban.
Rengeteg nehezen eldönthető kérdéssel is szembesülnek: mennyire szabad ráerőltetni az akaratukat a menekültekre? Engedjék például, hogy rossz pénzügyi döntéseket hozzanak, mert ez hozzátartozik az önállóságukhoz és a hibákból lehet tanulni – vagy védjék meg őket ezek következményeitől? Olyan környéken béreljenek nekik lakást, ahol sok a bevándorló, ami megtartó közeget jelenthet, vagy próbálják meg őket egyből integrálni a kanadai lakókörnyezetbe?
A számos probléma egy része abból fakad, hogy a két félnek alapvetően különböznek az igényei. A szírek többsége évtizedek alatt is nehezen feldolgozható, friss traumákkal rohant bele egy kulturális sokkba: egy olyan országba, ahol nem értik a gesztusokat, a beszédet és az írást, és így az első hónapokban leginkább csak pihennének és szoknák a környezetet. A szponzorok nagy része viszont – a legnagyobb jó szándékkal – rángatná bele őket minél gyorsabban és minél mélyebben az új életbe. Dolgozzanak, sportoljanak, járjanak el közösségi eseményekre, gyűjtsenek kulturális élményeket, szerezzenek barátokat… De közben a menekültek fejében ott van, hogy a családtagjaik libanoni vagy jordán táborokban nyomorognak, vagy Szíriában reménykednek a túlélésben. Tényleg, hogyan magyarázod el az iskolai csúfolódás elleni nap fontosságát valakinek, aki közelről nézte a halál és az éhezés képeit?
De ennél hétköznapibb bajok is vannak. Egy korábban kifejezetten jómódú szír család tagjai megalázónak érezték a kétségkívül szerény, többek között a saját mosógépet is nélkülöző lakást, amit kaptak. Mások azon akadtak ki, hogy a kanadai szponzoraik képeket tesznek közzé róluk a Facebookon, illetve blogbejegyzéseket írnak róluk, amiket bárki láthat. A szponzorok közül egyesek atyáskodó, lekezelő, mások túl protektív módon viselkedtek. A szírek között pedig sokan vállaltak rossz munkákat, valakik kocsit vettek, pedig jogsijuk sem volt még, mások hónapok után sem tanulták meg a tömegközlekedés alapjait.
A cikksorozat több „újkanadai” családot mutat be részletesen. Sok kis siker, sok kis kudarc, néhány vicces és sok torokszorító mozzanat. A száraz statisztikák szerint a civilek által támogatott menekültek fele kapott munkát egy év alatt, míg ez az arány az állami programban csak 10 százalék. Ez látványos siker, nem csoda, hogy Brazília és Argentína is gondolkozik a módszer alkalmazásán.
Az örökbe fogadók és az örökbe fogadottak azonban nem a statisztikákkal törődnek, hanem azzal, hogy el kell engedniük egymást, és egymás nélkül kell boldogulniuk. Erről szól ez a mostani rész. Arról, ahogy a menekültek próbálnak a saját lábukra állni ebben a kicsit még mindig ijesztő, szép új világban, a segítők pedig igyekeznek feldolgozni, hogy a közös életük véget ér. És elkezdődik egy új kapcsolat, ami már inkább emlékeztet a barátságra.
További olvasnivalók
Hosszú-hosszú interjú Bob Dylannel az új cuccairól (bobdylan.com)
Joan Juliet Buck esszéje Leonard Cohen barátságáról és a gyorsan élt életről (Harper's Bazaar)
Trump és az Ígéret földje (The American Interest)
