A Kádár-kor némely szabadságfaktorok tekintetében, alkalmi hullámzásokat leszámítva, határozottan javuló tendenciát mutatott. Egy vonatkozásban azonban nem volt pardon: Nyugatra („kapitalista államba”), tartósan alkalmi kivételeket nem számítva, csak önkényesen lehetett kiköltözni. Az illegális határátlépés, illetve a legális kinn tartózkodás (például turistaút) önkényes meghosszabbítása révén megvalósuló emigrációra használták a „disszidál/disszidálás” szavakat: főként a hivatalos sajtóban és propagandában, majd onnan leszivárogva a mindennapi nyelvben is. (A kifejezés etimológiájáról és honi hatástörténetéről lásd eme rövid bejegyzést.) A rendőr- és apparatcsik-nyelv azonban ezt is afféle kedélyeskedésnek tarthatta, ezért ennél keresetlenebb szavakkal hozták a közvélemény tudomására, ha valaki „hűtlenül elhagyta” a hazáját.
Egy közemberre kár lett volna ilyen erős verbális patront pazarolni, ezt inkább műszaki, gazdasági szakemberekre, zenészekre, művészekre, a honi kulturális élet kisebb-nagyobb csepűrágóira durrogtatták el – többnyire hiába, az istenadta nép nemigen tekintette hűtleneknek, pláne árulónak azokat, akik máshol keresték a boldogulást. A rezsim egyedül a megpattanó élsportolók esetében ért el alkalmi sikereket, különös tekintettel a labdarúgókra – hiszen Magyarország maga volt az ideáltipikus Futbólia, ráadásul a szocializmus éveiben (már a mai harmincasok számára is értelmezhetetlen módon) a külvilág is magasra értékelte mindazt, amit hazánk tehetséges fiai a labdával műveltek.
| ||
Igaz, a Kádár-kor startja ebből a szempontból traumatikus: az új éra rögtön az akkori válogatott három zseniális labdarúgója, Puskás, Kocsis és Czibor „önkényes kint maradásával” kezdődik – lefogadjuk, a korabeli sportcentrikus (s azt rendszerlegitimáló erőként kezelő) pártvezetés számára ez önmagában akkora csapás volt, mint a labdát jóval kevésbé ügyesen kezelő kétszázezer honfitársunk Nyugatra távozása. A rezsim és biztonsági erői tanultak e malőrből, és minden erővel (így operatív eszközökkel is) igyekeztek meggátolni a további szökéseket – utólag nézve nem is sikertelenül. (A labdarúgó-válogatott sűrű állambiztonsági behálózottságáról sokat elárul a napokban kipattant Kereki-ügy is.) Ahhoz képest, hogy hány nyugati, pláne dél-amerikai (tipikusan a téli és nyári szünetben abszolvált) vajaskenyér-túrán, külföldi kupa- és persze válogatottmeccsen vettek részt derék magyar labdarúgóink, a bő három évtized alatt kinn maradtak száma elenyésző. De aki nagyon menni akart, azt nem tartóztatta semmi – így hagyott el minket (mondanunk sem kell: hűtlenül!) a klasszis labdarúgó, Varga Zoltán (1945–2010) is. Nem csupán az országot, de az FTC-t (ami, ugye, önmagában is megbocsáthatatlan), sőt a magyar olimpiai csapatot is. (Esküje ellenére: mekkora cserbenhagyás!)
Időpont: 1968, helyszín: a mexikóvárosi olimpia. (Csak azért nem mondjuk, hogy nyári, hiszen az ősz kellős közepén, október 12. és október 27. között rendezték.) Varga akkor már páratlan tehetségnek, koraérett zseninek számított, talentuma azonban itthon nem bontakozhatott ki teljes mértékben – amiért ő maga is ajnározott-elkényeztetett szupersztár fradista csapattársát, az aranylabdás Albert Flórit, de még inkább az elvtelen Albert-kultuszt tápláló közeget hibáztatta. A Fradi után, habár megtehette volna, nem akart más magyar klubba igazolni, amit részben presztízsveszteségként ért volna meg. Pedig ki volt kövezve az út a konkurens nagy csapatba, a Honvédba. Emellett okkal tartott a kiábrándult szurkolók haragjától, amit később több más, az országon belül maradó, „áruló” csapattársa, mint az 1970-ben, illetve 1974-ben szintén a Honvédba távozó Szűcs Lajos, illetve Páncsics Miklós is kénytelen volt elviselni.
Varga megpattanásának akadt közeli krónikása is: a fradista csapattárs Novák Dezső, aki akkor már egy éve Nemere fedőnéven jelentett az állambiztonságnak. Jelentéseinek felkutatásáért és részleges publikálásáért köszönettel tartozunk Tischler János történésznek – bár hozzátennénk, hogy Nemere kulcsfontosságú, Varga lelépéséről szóló jelentése és egy „Bakos” nevű másik III/III-as besúgó pletykái szerepelnek Bartus László 2000-ben kiadott Varga Zoltán disszidál című könyvében is. Ezek szerint egy szép pénteki napon (még a torna kezdete előtt) a Guadalajarában tanyázó olimpiai labdarúgó-válogatott városnéző sétára indult, ám Varga gyomorrontásra hivatkozva a szállodában maradt. Amikor csapattársai visszaértek, hűlt helyét találták: bőröndjét üresen hagyta hátra, sőt a besúgójelentés szerint még az olimpiai formaruhát is magával vitte (ez most különösen sokat érhetne egy internetes árverésen). Később megkapták a Varga által hátrahagyott spanyol nyelvű üzenetet is, amelyben arról tájékoztatta csapattársait: Mexikóvárosból az Egyesült Államokba repült. Mint utóbb kiderült, ez csupán megtévesztés volt, hiszen Varga helybéli magyaroknál bujkált, többek között a rá vadászó mexikói hatóságok elől is. Végül a korántsem véletlenül éppen nyugat-európai turistaúton járó állapotos felesége, Kati segítségével, s egy még az előző évben megpattant exhonvédos labdarúgó, Nagy Antal (az 1968/69-es belga bajnokság gólkirálya), akkoriban éppen Standard Liège-játékos közbenjárására a liège-i klub akkori elnöke intézte el Varga számára a belga vízumot, s hogy közvetlenül Brüsszelbe repülhessen. Mindebben segítségére volt egyik játékostársa, az őt a Honvéddal kötött szerződéshez is segítő Kocsis Lajos (egy újabb kivételes klasszis, aki már 14 éve halott…), aki neki adta szinte az összes költőpénzét – ebből vehette meg a repülőjegyet Guadalajarából a mexikói fővárosba. (A sztorit itthon először, némely balladisztikus kihagyásokkal 1984-ben írhatta meg Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség című könyvében – természetesen az állambiztonsági szál mellőzésével.)
Itthon természetesen eljárás indult ellene, hiszen a szocialista haza illegális elhagyása, a disszidálás bűncselekménynek számított – Vargát a bíróság el is ítélte emiatt! Ezen felül az MLSZ két évre eltiltatta Vargát a nemzetközi labdarúgó-szövetséggel, a FIFA-val – amúgy ez volt a szokásos eljárás más futballemigránsok esetén is. De még ezt megelőzően szitkok és átkok áradata zúdult a sajtó hasábjain rá, aki nemcsak hűtlenül elhagyta hazáját, de elárulta az olimpiai esküjét is. És hazudnánk, ha azt mondanánk: mindez nem hatott a máig olimpiai vakságban szenvedő, a sport nyújtotta sikerélményeket hajszoló publikumra. Elítélték őt válogatott és fradista csapattársai is – hogy ez milyen mélyen feltörő indulat volt, azt jól jelzi, hogy tettét még a Nemere-ügy kipattanásának idején is cserbenhagyásként értékelte az a Juhász István, aki 1979-ben (igaz, már nem aktív játékosként) maga is „disszidált”.
De ez sem tartott sokáig: jöttek a többiek szállította sikerek, a „hazaáruló” Varga pedig kisvártatva anatéma alá esett: nevét igyekeztek kitörölni a köztudatból, ami természetesen nem sikerülhetett, hiszen honi karrierje a magyar labdarúgás még mindig páratlanul sikeres korszakára esett. A kudarcot vallott, sőt megaláztatást elszenvedő hazai hivatalosság traumájának elaborálására utóbb más eszközök kínálkoztak: Varga meg-megbicsakló, botrányokban sem szűkölködő nyugati focistakarrierjének (khm) vargabetűit sokszor gúnyosan, kárörömmel kommentálta a honi sajtó (máskor pedig, ha éppen ment neki a foci odakinn, hallgattak róla). Novák-Nemere szerint az olimpiai futballválogatottat letörte Varga távozása, s ez a játékukon is meglátszott. Kérdés, vajon mit mondott volna, ha Magyarország nem százszázalékos teljesítménnyel nyeri meg a mexikói futballtornát. (Ne felejtsük, abban a csapatban Vargán kívül is olyanok játszottak, akiket máig ájult tisztelettel emlegetnek a fogyatkozó szemtanúk.) A Fradi Varga nélkül volt kénytelen megnyerni az 1968-as bajnokságot. (Nota bene! A bajnoki cím – ezt szintén Nemere-Nováktól tudjuk – végül egy különösen botrányos bundameccsen dőlt el, mivel a szintén klasszis játékosokkal felálló Vasas nem kis pénz ellenében lefeküdt a Fradinak. Például azért is, hogy így toljon ki a mindkettejük által gyűlölt belügyi csapattal, az Újpesttel.)
Varga utóbb úgy vélekedett, hogy a honi állambiztonság többször is utána nyúlt külföldi karrierje során – ám erről nem rendelkezünk perdöntő bizonyítékokkal. A legvalószínűbb, hogy az amúgy is gyakorta balszerencsétől sújtott Varga rutinos önsorsrontóként nem bízta másra a dolgot, s maga gondoskodott nyugat-európai pályafutása elbaltázásáról.
