A dicső múlt disznói – Mangalicák a Kossuthon

Interaktív

A göndör fürtű disznók bemasíroztak a rádióba. Meghallgattuk.

Van olyan, hogy egy termék brandelése egyszerűen túl jól sikerül, és hirtelen (na jó, esetünkben, mondjuk, száz év alatt) mindenki sokkal többet lát mögé, mint ami ott egyáltalán elfér. Az úgynevezett ősi fajokkal általában ez szokott lenni, például mi magunk feltétlenül elhittük volna (szerda délutánig bezárólag), ha valaki nagy svunggal előadja nekünk, hogy a mangalicát még Árpád apánk terelte át a Vereckei-hágón. A fene se gondolta volna, hogy annyi minden más mellett még a legmagyarabb négylábút (a pulit most hagyjuk) is egy osztráknak köszönhetjük. Pedig így van, Erzherzog Joseph Anton Johann Baptist von Österreich, népszerűen rövid nevén József nádor volt ugyanis, aki megálmodta és megvalósította a szőrmók malacot.

Ideje volt tehát eloszlatni a romantikus felhőket a sertéstörténeti horizontról, s ehhez jobb fórumot nemigen lehetett volna találni a Kossuth rádió magyarságtudati hagyományápoló műsoránál. A Megújuló értékeink arról szól, amit a címében is (illetve alcímében: „Kárpát-medencei emlékek nyomában”) pedzeget: van egy csomó olyan értékünk, amit nem lenne (lett volna) szabad veszni hagyni. Mindenféle régi dolog, s ezeket egy-egy adás valamiféle „képzeletbeli utazásként” (ahogy Kiss Péter Ernő, a műsor gazdája fogalmazott korábban) igyekszik megközelíteni. Volt már itt szó felvidéki kádármesterségről, Mátyás király corvináiról, a móriczi tradícióról (akármi lett légyen az), és hát ezúttal a göndör fürtű disznók kerültek sorra.

A kevésbé magasztos téma kifejezetten a műsor előnyére vált. A korábban olykor patetikus futamokban testet öltő, nem túl önreflexív hagyománytisztelet ezúttal végig két lábbal a földön tudott maradni. Nem fordult át súlytalan viccelődésbe szerencsére, csak épp annyi ki- és összekacsintás maradt benne, amitől az egész összeállítás életszerű és valóban érdekes tudott maradni. Az adást szerkesztő Tóth Tamás Antal jó ritmusban vágta össze az archív szövegrészleteket a jelenkori riporttal; a stábot tiszaeszlári sertéstelepén fogadó Tóth Péter, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete vezetője pedig felszabadult magabiztossággal vezette be a riportert és egyben a hallgatókat a mangalicatörténet labirintusába.

Amihez nagyon messzire nem is kellett visszautaznunk a történelembe: a már említett József nádor egy 1833-as látogatásán vetett szemet Milos szerb herceg fehér szőrű disznóira, amik közül nyomban kapott is ajándékba egy kisebb kondányit, majd azokat összeeresztette kisjenői birtokán az ő magyar fajtáival, s ebből a frigyből született meg mindenki kedvenc gyapjas disznaja. Valahogy így. Röviddel ezután a zsírmalacok olyan népszerűek lettek, hogy milliónyit kezdtek belőlük monarchiaszerte tenyészteni, s a fajta végképp egybeolvadt a magyar tájak lankáival, illetve nem kevésbé azoknak lapos pusztájával. Ám ez a tündöklés sem tarthatott örökké, bejöttek a növényi zsiradékok, olajak, csökkent a sertészsírkereslet, megjelentek a hússertések, plusz még a világháború is szétcsapott a mangalicák között. A hetvenes évektől már csak pár száz védett példány élt az országban (volt olyan alfaj is, a fekete, amely kihalt), a rendszerváltással meg végképp parkolópályára kerültek szerencsétlen szőrös hátúak, és már-már a totális eltűnés lidérce is felderengett.

Miközben ezt hallgatjuk, egy-egy jelenkori közjáték is bevillan: készül a mangalicamájas itt, combot csontoznak amott, a harmadik helyen meg a tenyészkocákat veszi szemügyre egy névtelenségbe burkolózó, de szakmailag rendkívül felkészültnek tűnő hang. Kedvenc párbeszédrészletünkben a combot tisztító munkást azzal szólítja meg a riporter, hogy „hát, ez azért olyan sonka lesz, ami látott disznót is”. Mit lehet erre válaszolni: „Öö, igen.”

A fajta legújabb kori történetét érthető elfogódottsággal elővezető Tóth egyszerre szólal meg üzletemberként és rajongóként. Ugyanolyan lelkes, ha a japán exportról vagy a kihaltnak hitt feketemangalica-vérvonal feltámasztásáról beszélhet. Ez az egész végül is egy kereskedelmi sikersztori, amit a legjobb akként is kezelni. Hiszen ezek a disznók nem elsősorban a dicső múltjuk miatt nyalogathatják még mindig a vályút, hanem azért, mert el lehet őket adni.

Megújuló értékeink, Kossuth rádió, január 27.

Neked ajánljuk