Például most kiszivárgott, hogy a Kossuth rádiót megreformálják, mármint megszüntetik, csak ezt csúnya így kimondani, szóval maradjunk a reformnál, és hát, ugye, a neve ugyanaz marad, tehát senki egy szót sem szólhat. Megreformálják, mégpedig bevált (de még mennyire bevált) módszer szerint: mint az M1-et, végül is ugyanaz a cég, ugyanaz az ország. Hírrádió lesz, mondják, nem mintha ilyen nem lenne már, hasonló előjellel (vö. Inforádió), de hát biztosan erre van szükség.
A magazinműsorok meg mennek át a Bartókra. Vagyis a Bartókot is megszüntetik lényegében, de ezt is csúnya kimondani, szóval megreformálják felelős döntnökök, a komolyzene úgyis csak, tudjuk, kiknek való.
Ám mindebből egy szó sem igaz, vágta rá az ellenkezőjét az MTVA, és még jól rá is koppintott a sok kis okvetetlenkedő orrára, mondván: „mint ahogy eddig, úgy a jövőben is a közmédiában történő innovációkat – amint aktuálissá válnak – saját felületeinken kommunikáljuk”. Innováció. Hát így. A Bródy utcai madarak azonban továbbra is azt csiripelik az ónos esőben, hogy „minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden”.
Ilyen körülmények között bedobni a közrádió apadó medencéjébe egy Szabadság népe című műsort pikáns ötlet. Két hete, a műsor indulásakor azt hittük, majd arról beszélünk, hogy milyen ritkán indul új magazin, pedig mennyire sokrétű műfaj lehetne ez. Erre ma már ott tartunk, hogy a Kossuth kilöki az összes magazint a zenétlenített Bartók parkolópályájára március 15-étől (ez is de szép szimbólum lehetne). Persze olvassuk, hogy ez nem igaz, de ha mégis az lenne, akkor a rádióreform igazi mártírjaiként gondolnánk a műsorkészítőkre, akik az utolsó pillanatig történelmi magazint akartak gyártani.
Idén ünnepeljük az 1956-os forradalom 60. évfordulóját. Amiről ironikus módon mindenkinek sokkal inkább az 50. ugrik be, mint maga a forradalom, de hát ilyen ez az emlékezet, rövid. És hiába van még csak január, máris szorgalmas kormánybiztosok biztosították a népet arról, hogy a 60. sokkal szebb lesz, mint az 50. És hát legyen is úgy, vagy ki mondja, hogy ne?
A Szabadság népe ehhez adná a könnyen fogyasztható, de komolyan megdolgozott magazinhátteret. Tulajdonképpen nem is rosszul, habár egyelőre a koncepció nem látszik kitüremkedni belőle, még akkor sem, ha minden adás elején elmondják, hogy szó lesz az előzményekről, az eseményekről és résztvevőkről, illetve a következményekről. A Szabadság népe messziről indít, és rögtön nagytotálban: Marton Adrienn műsorvezető kérdéseire a Veritas Intézet kutatója, Ujváry Gábor ismerteti (alapszinten, de nem unalmasan) a Molotov–Ribbentrop-paktum hatását a kelet-európai történelemre. Nem ő mondja, de ebben a beszélgetésrészben hangzik el egy felvetés, hogy ha a forradalmárok tudtak volna a titkos záradékról, valószínűleg nem bíztak volna a szovjetek kivonulásában. Ami lehetne igaz, „meg persze az ellenkezője is”.
A műsor belső struktúrája szerint vannak állandó rovatok („Kik érted haltak” 1956, 12 forradalmi nap, illetve Napló), meg egyszeri nagyobb témák, legutóbb a Molotov–Ribbentrop-paktum, illetve Vorosilov marsall portréja – ami azért vicces, mert a Vorosilovot bemutató Baráth Magdolna tulajdonképpen azt mondta, hogy a veterán marsallnak sok köze nem volt a mi forradalmunkhoz, azon kívül, hogy szerinte is jól le kellett verni a lázongást. De tény, hogy ő is akkor élt.
Az utolsó rész volt tulajdonképpen a leginformatívabb, Csics Gyula 12 éves budapesti lakos naplórészlete ’56. október 24-éről. Azt mondja (Bánszki Balázs szép reszelős gyerekhangján): „Kitört a forradalom. Puffogásra, durrogásra ébredtem.” Mit is tehetnénk hozzá? A szabadság népe mi vagyunk, szóljon (szól is) az Egmont-nyitány.
Szabadság népe, Kossuth rádió, január 14.
