„A félelem végigkísérte a pályámat” – Al Ghaoui Hesna műsorvezető-szerkesztő

  • Kovács Bálint
  • 2013. november 18.

Interaktív

Adrenalinfüggőnek vallja magát, de háborúból most egy ideig biztosan nem tudósít többet. A világ minden tájáról jelentkező Bábel című műsoron kívül arról is beszélgettünk vele, miért lőnek fejbe egy kislányt, ha az tanulni akar.

magyarnarancs.hu: Mi a nehezebb fiatal, csinos nőként: háborús helyzetekből, közel-keleti konfliktuszónákból tudósítani – vagy elérni, hogy komolyan vegyenek a magyar médiaszakmában?

Al Ghaoui Hesna: Több negatív tapasztalatom volt a szakmán belül annak elfogadtatásával, hogy fiatal nőként külpolitikával foglalkozom, többször kíséreltek meg elgáncsolni, mint ahány hasonló kihívással szembesültem háborús terepen; nagyobb kihívásként is éltem meg itthon, hogy ki tudok-e állni magamért, mint odakint. A külpolitikát máig férfias területnek tartják, ráadásul én nagyon fiatalon csöppentem bele ebbe, és volt, aki ezt a pályám elején nem tudta elfogadni; voltak, akik sok mindent megtettek azért, hogy bebizonyítsák, egy magamfajta fiatal nőnek nincs helye ebben a szakmában. De hozzá kell tennem: szerencsére ilyenkor még többen voltak azok, akik hittek bennem és kiálltak értem. Nem azt mondom, hogy nem kihívás nőként konfliktuszónákba járni, mert az, de olyan sosem volt, hogy azért ne tudtam volna valakit megszólaltatni, mert nő vagyok – sőt, egyes helyeken még előnyt is jelentett, mert az iszlám világban valahová csak férfiakat nem engednek be. De soha nem éltem vissza azzal, hogy nő vagyok: ha ezt valaki elkezdi eszközként használni, az elássa magát szakmailag.

false

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Amíg konfliktuszónákból, háborúkból tudósítottál, egyértelmű volt, hogy mikor miről készítesz műsort. De miből válik sztori a köztévén másfél éve futó műsorod, a világ érdekes jelenségeit bemutató Bábel számára?

AGH: Ennek a műsornak épp az a legnagyobb kihívása, hogy megtaláljuk a megfelelő sztorikat. Korábban valóban odamentünk, ahol éppen történt valami, sokszor még felkészülni sem volt idő, csak összepakoltunk és indultunk. A Bábel viszont iszonyú nagy előkészítő munkát igényel, és ennek a legnehezebb része a történet megtalálása. Általában a pici csapatunk minden tagja bedobja a saját ötleteit – kinek mi indította be a fantáziáját az elmúlt hónapokban, milyen érdekes dolgokat hallottunk –, aztán elkezdünk kicsit konkrétabban ezek után nézni, majd arcokat keresni hozzájuk. Ezután jön a második legnehezebb lépés: ha megtaláltuk a megfelelő egyéniségeket, meg kell győzni őket, hogy álljanak a kameránk elé. Mert Magyarország azért nem a világ közepe, márpedig sokszor nagy tévéstábokkal kell egy-egy exkluzív történetért versengenünk – ehhez jól jön az a diplomáciai képesség, amit a háborúkban töltött évek alatt fejlesztettem ki. Probléma az is, hogy a nyugati tévéstábok nemritkán pénzt ajánlanak az interjúalanyoknak, amivel újságíróként alapvetően sem értek egyet, és az elvárásaik is irreálisak. Máskor pedig, ha nem a figyelem középpontjában lévő emberekről van szó, az a nehéz, hogy megtaláljuk a módot, ahogyan egyáltalán el tudjuk őket érni: egy Las Vegas alatti csatornarendszerben élő embernek nem lesz e-mail címe és mobilszáma. És bár olyan történeteket keresünk, amelyek valamilyen szempontból egzotikusak, mégis kell, hogy a nézők találjanak benne olyan pontokat, amelyekből tudnak a saját életükre vonatkoztatni, amihez kapcsolódni tudnak.

magyarnarancs.hu: El kell kerülni a szenzációhajhászást? Ezt a szót csakis negatív értelemben használják – pedig minden újságíró tudja, hogy nincs is jobb a szenzációnál.

AGH: Nem a szenzációt kell kerülni, hanem a hajhászást: amikor az ember egy alapvetően nem szenzációs dologra próbál ráhúzni egy olyan burkot, amiről süt, hogy hamis. Abszolút igaz, hogy szenzációs történeteket keresünk, baj is lenne, ha nem így lenne – mert ki akar unalmas műsort nézni? Sosem értettem azokat a tévéseket, akik azt mondták, hogy mit számít a nézettség. Hát hogyne számítana! Milyen újságíró lennék, ha nem azért utaznék több ezer kilométereket, hogy az emberek leüljenek a műsor elé, és másnap a boltban vagy a fodrásznál beszélgessenek róla. Igenis szenzációs sztorikat kell találni, de nem szabad mesterségesen túlcicomázni ezeket: a valós történetek pont attól érdekesek, hogy tényleg megtörtént minden szavuk, és nem én turbózom fel őket mindenféle közhelyes narrációs elemmel.

false

magyarnarancs.hu: Mennyire tudsz a Bábelben megfelelni annak az elvnek, hogy a hitelességet mindenképpen ellenőrizni kell? Miért is ne hazudhatna bármit egy Las Vegas-i hajléktalan?

AGH: Jogos a kérdés; mindig bekapcsolva kell lennie az újságírói érzékemnek, mert az egész műsort kockáztatom, ha egy olyan embernek szavazok benne bizalmat, aki nem szavahihető. Azt gondolom, az interjú során kell azt a légkört megteremteni, olyan mélyre ásni, hogy kilógjon a lóláb, ha valóban ez a helyzet, és mivel a Bábel 52 perces műsor, erre van is lehetőség. Van, hogy egy-két napon át beszélgetek egy interjúalannyal: ez elég teret hagy ahhoz, hogy érezzem, elhiszem-e, amit mond. És ha nem, arra rá lehet kérdezni – a reakció sokat elárul. A Bábel van annyira személyes műsor, hogy beleférjen még az is, hogy a narrációban elmondom, ha valaki végül mégsem győzött meg. A híradós tudósítások idején kemény munkával neveltem magamba, hogy objektív legyek, tartsak három lépés távolságot a tárgytól és az alanytól. Ezek után komoly tanulási folyamat volt a Bábel elején, hogy közelebb merjek lépni hozzájuk, hogy többet tegyek bele a műsorba a saját személyiségemből. Még most sem tudom, hogy sikerült-e elérnem, amit szeretnék: lehetne még szubjektívebb, intimebb. Télre épp ezért olyan tematikát választottunk, ami kötődik hozzám, ami végigkísérte a pályámat: ez a félelem. Mindig azt kérdezték tőlem, hogyhogy nem félek, amikor konfliktuszónákba megyek, amire mindig azt mondtam: hát persze, hogy félek! Ettől mindenki mintha csalódott lett volna. Talán mert sokan vágynak arra, hogy létezzen egy félelem nélküli világ, amit nekem sikerült megfejteni – és ha nekem sikerült, talán nekik is sikerülhet. Én pedig lerombolom ezt az illúziójukat. Pedig ha sosem féltem volna, valószínűleg most nem ülnék itt.

magyarnarancs.hu: Egy híradósnak – normális esetben – kötelező megszólaltatni mindig a „másik felet” is. A Bábelre mintha nem vonatkozna ez a szabály.

AGH: Fontos egy ügyet minden oldalról megmutatni, de a Bábel nem oknyomozó, tényfeltáró műsor, nem egy-egy tény igazságtartalmára akarunk rájönni benne. Az egyik következő műsorunk egy ártatlanul elítélt, öt évet börtönben, tizenhármat pedig a halálsoron töltött férfiről fog szólni. De nem kerestük fel az ügyészt vagy a nyomozás vezetőjét: az már egy másik műfaj, egy másik történet lenne. Mi emberi sorsokat mutatunk be, ami nem feltétlenül igényli a másik fél megszólaltatását. Az is egy működő út – de az már nem a Bábel lenne.

magyarnarancs.hu: Meg tudja adni a Bábel azt az izgalmat, amit egy háborús tudósítás adhatott? Egyáltalán igényled még ezt?

AGH: Sajnos adrenalinfüggő vagyok, elismerem. De ezt a Bábel is ki tudja elégíteni, csak máshogy. Egyrészt van, amikor maga a helyzet izgalmas: például havas peremeken, elemlámpa nélkül ereszkedni le éjszaka, szakadékok mellett egy kanyonba a mínusz tíz fokban egy társadalomból kivonult férfihoz. Másrészt, ha egy egész napot együtt töltesz egy emberrel, akkor annyira be tud szippantani a történet, hogy az egy másikfajta adrenalint ad – észre sem veszed ilyenkor, hogy eltelt egy nap. De azt nem mondom, hogy ne mozdulna meg bennem valami, amikor azt hallom, történik valami a világban; hogy ne érezném olyankor: de jó lenne elindulni és odamenni.

magyarnarancs.hu: És miért nem mész?

AGH: Mert babát várok – ezt az egész háborús vonalat újra kell most gondolnom. Másrészt most a Bábel a prioritás: nem tehetem meg, hogy munka közben egyszer csak fogom magam, és mindent hátrahagyva elindulok a Gázai övezetbe.

magyarnarancs.hu: Sok olyan férfi haditudósító van, akit otthon vár a gyereke – a nők ezt nem tehetik meg?

AGH: Dehogynem: egyes emberek számára ez abszolút működőképes dolog. Líbiában legalább három olyan női tudósítóval találkoztam, akiknek kisgyereke volt; nagyon elszánt, elhivatott újságírók voltak. Én szintén annak tartom magam, de ezt már akkor is furcsálltam. Ugyanakkor a kettős mércével nem értek egyet, hogy egy férfitól elfogadják ezt, egy nőtől pedig nem. Én azért sejtem azt magamról – de most még nem akarok előre kijelenteni semmit –, hogy nem leszek képes ezt csinálni, mert teljesen más úgy lenni benne egy szituációban, hogy csak magadért vagy felelős. Volt olyan helyzet, amikor azt gondoltam: lehet, hogy ezt nem fogjuk túlélni. Akkor azt mondtam, fatalista vagyok, ha túl kell élnem, túl is fogom. Aztán egyszer a párom is kint volt velem egy háborús terepen, és az iszonyú nehéz volt: teljesen máshogy éltem meg a veszélyt, sehogyan sem tudtam elvonatkoztatni tőle. Miközben egy olyan konvojban utaztunk, amire tudtam, hogy vadásznak, már nem azt gondoltam, hogy vagy túlélem, vagy nem, hanem elkezdtem aggódni miatta, és ez szörnyű volt. A világjárásról ugyanakkor semmiképpen sem szeretnék lemondani; bízom benne, hogy az működni fog.

magyarnarancs.hu: Az interjúnk előtt mutattad be az Én vagyok Malala című könyvet, amelyet az a tizennégy éves pakisztáni lány írt, aki többször felszólalt azért, hogy a lányok is járhassanak iskolába, és akit egy tálib fegyveres fejbe lőtt. Mennyire tekinthető általánosnak Malala esete?

AGH: Általános jelenségről van szó: a szélsőségesek az egész régióban próbálják megakadályozni, hogy a lányoknak is joguk legyen részt venni az oktatásban. Afganisztánban például sósavval öntöttek le iskolába tartó lányokat, míg Pakisztán törzsi részein a Malala elleni támadás után is robbantottak fel olyan iskolákat, ahol engedték a lányokat tanulni. Egyébként is elmondható, hogy aki a régióban túlzottan liberális nézeteket vall, az fenyegetésekre, atrocitásokra számíthat – Malala apját is többször megfenyegették halálosan, így a lány nem is hitte, hogy ő lehetne a célpont. Pedig a tálibok rémuralma már évekkel korábban véget ért a Szvat-völgyben, de ez abszolút nem jelentette azt, hogy az ilyen akciók is megszűntek. Ezek mögött sokszor egyébként nem is tálibok, hanem elszigetelt, szélsőséges csoportok állnak; de a nyugati világ szereti mindenre ráhúzni a tálib szót, amit nem ismer.

magyarnarancs.hu: A támadások sokszor tulajdonképpen visszafelé sülnek el: Malalára is azért lőttek rá, hogy ne beszélhessen a lányok oktatáshoz való jogáról, de épp a szélsőséges tett miatt az egész világon minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott a kérdés. Lehetséges, hogy végső soron – a kontraproduktivitás miatt – az erőszak számolja fel önmagát?

AGH: Ebben sok igazság van, és bár így lenne! Világjelenség, hogy egyre jobban terjednek a szélsőséges nézetek, a fiatalok között is, és ez különösen igaz Pakisztánnak erre a régiójára. Noha a tálibok valamilyen szinten valóban a saját ügyük ellen dolgoztak a Malalával szembeni támadással, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a legtöbben azok közül, akik elméletben nagyon szurkoltak, hogy felépüljön, és egyetértettek a gondolataival, ennek máig nem mernek hangot adni; sokan pedig azzal vádolták meg Malalát, hogy csak a népszerűséget hajhássza. A nyilvánosság el is tudja rettenteni azokat, akik különben a szélsőségesekkel ellentétes elvekben hisznek.

Figyelmébe ajánljuk