Mint ahogy azt sem értjük egészen, hogy a vezikulumok mozgása és kiürülése miféle rend szerint működik, sőt, dunsztunk sincs, hogy mi a fene az a vezikulum egyáltalán, mégis lenyűgöz létezésének puszta ténye, és valamiképpen hálásan hallgatjuk, ha kellő egyszerűséggel hajlandó egy szakértő röviden felvilágosítani a dolog jelentőségéről. Erre az e heti Szondában, ha nem is túl bőven, de szerencsére azért jutott idő.
Október első pár hete ideális időpont a lusta laikusoknak, hogy utánanézés nélkül is halljanak a tudomány aktuális eredményeiről. Ilyenkor egy kicsit az is felbuzdul talán, aki mindig is utálta a kémiát, a biológiát vagy a fizikát (esetleg mindhármat). Igaz, ez a buzgalom nem olyan heves és látványos úton-útfélen, mintha egy valóságshow döntő adásához értünk volna, mégis érezni, hogy ezekben a napokban valami komolyabb is van a levegőben. Gimesi Júlia szerkesztő-műsorvezető irányításával a Kossuth tudományos magazinja valamiképpen az innen-onnan hallható részletinformációk között kívánt rendet vágni, és ha azt nem is állíthatjuk, hogy a röpke huszonöt percnyi műsoridő után minden világos lett, azért egy fokkal kevésbé éreznénk most már kínosan magunkat, ha valaki a fülünkbe suttogná, hogy Higgs-bozon.
A fizikai Nobel idén két nyolcvan fölött járó tudóslegendánál landolt, Francois Englert és Peter Higgs ugyanis megosztva kapta a díjat, de enyhén szólva nem váratlanul, ahogyan azt az őket bemutató Lévai Péter részecskefizikus is leszögezi. Higgs elméleti javaslatát jó ötven évvel ezelőtt nyújtotta be, akkoriban nem kis derültséget kiváltva (saját állítása szerint sokszor azért hívták meg egy-egy konferenciára, hogy bonyolult sületlenségein jókat mulassanak), de aztán a kétkedőknek az arcára fagyott szép lassan a vigyor, pláne miután nemrég a CERN tudományos-fantasztikus papjai celebrálták a részecskeütköztetések eredményeit.
A fizikusokhoz hasonlóan az orvosi-élettani díjazottak névsora sem érte a szakértőket egészen váratlanul. Rothman, Schekman és Südhof már jó ideje a legkomolyabb elismerés közelében téblábolt, ha nem is ötven éve, mint Higgs. Az ő kutatásaikat sem sokkal könnyebb kívülállóként felfogni, de mind a műsorvezető, mind vendége, Katona István neurobiológus láthatóan jártas már a bonyolult dolgok plasztikus körülírásában. A lényeg - mondja magabiztos, de nem leereszkedő hangon Katona - az ősi mechanizmusok feltárása, amelyek segítségével az idegsejtek beszélgetnek egymással, ami a hétköznapokban is létfontosságú, de a skizofrénia vagy az autizmus szempontjából különösen jelentős dolog. Arra a műsorvezetői kérdésre pedig, hogy van-e valami nagy, fantasztikus ötlet az eredmények mögött, vagy inkább kitartó, hosszú munka gyümölcse a siker, a kutató kellemes szerénységgel csak annyit válaszol: az utóbbi.
A műsor harmadik Nobelje a kémikusoké, akik (ha jól értem) a molekuláris folyamatok elméleti modellezéséért vehették át a kitüntetést. Karplus, Levitt és Warshel kutatásai ahhoz segítik hozzá a kémiát - ahogy Perczel András professzor szintén eléggé hallgatóbarát módon összefoglalja -, hogy "mondjuk, mint a mérnöki munkában, előbb tervezzünk, és utána építkezzünk".
Habár ideillene a tudós urak mellé, a Szondában nem tesznek róla említést, mégis, ha valaki olvasott már Alice Munro-novellát, sejtheti, hogy egy szenvedélyes családi vacsora vagy egy nem is egészen borzasztó szeretkezés is lehet éppen olyan bonyolult, mint a Higgs-féle komplex izospin-dublett. A Belépőben néhány nappal a Szonda előtt előkerült a kanadai írónő díjazása, ami nemcsak az észak-amerikai irodalom barátainak, a női próza híveinek vagy a novella szerelmeseinek jó hír, hanem mindenkinek, aki abban reménykedik, hogy a nagy művészet néha egészen kicsi és váratlan formában is képes hatni. Kár, hogy Bicsák Eszter műsorvezető egy félreértett régi marhaságot komolyan véve ("azt mondják róla, hogy ő olyan háziasszony, aki novellákat is ír") kicsit félreviszi a témát, de szerencse, hogy a magyar kiadások gondozója, Tönkő Vera ezt egy elegáns mozdulattal helyre teszi: "ebből is látszik, hogy mennyit változott a világ, mióta ez a vélemény megjelenhetett róla az első kötete kapcsán". Ebben szeretnénk bízni magunk is, habár - ezt szintén Munro elbeszéléseiből tudhatjuk - olykor csak telik az idő, de semerre sem halad.
MR1-Kossuth, október 13., illetve 10.
