Amikor Sztupa és Troché hirtelen, s gyakorlatilag egyszerre felpattantak, hogy rohanvást megakadályozzák az elkerülhetetlent, Sztupa így kiáltott: opre, puppom! Az épp inaszakadtából rohanni készülő Troché mozgása megbicsaklott, mint amikor a bábmester elengedi a bábut, mintha a keze és a lába hirtelen gazdátlanná és rongyállagúvá vált volna, kifújta minden levegőjét, s térdére támaszkodva mozdulatlanná lett egy kis időre. Ómafa elordította magát, leállunk (már mindenki állt, még Sztupa is), villany leó; a lámpák kihunytak, a világosítók mint a lassított felvételeken, a műszak büfékocsija felé vették az irányt. Opre, bazmeg? – kérdezte némileg indignált hangon a felegyenesedő Troché. Puppom, bazmeg? – úgy látszik, ez a kérdés sem hagyta nyugodni. Ómafa menteni igyekezvén a helyzetet, Mikszáth Kálmánról kezdett beszélni, hogy nála ugyan upre, vagy olykor upré, de minden esetben sajnos púpos, bár itt ugye nincs szöveg, csak futni kell, feltépni, aztán becsapni az ajtót. De úgy, hogy hulljon le a vakolat. Aztán végig le a szűk lépcsőházban, s az utcán a három tök egyforma kocsi közül a középsőbe, szintén feltépem az ajtót, szintén becsapom, full gáz, sikoltó gumik, kilőttem, megállunk, ennyi volt, mit keres itt Mikszáth? Sztupa nem védekezett, nem magyarázta meg, hogy az igenis opre meg puppom, hogy igenis kell mondani valamit, s azt nem lehet, hogy uccu neki, vesd el magad, meg azt sem, hogy siessünk. Nem is legyintett, hogy hülyék vagytok, s nem is szólt rá Trochéra, hogy úgy káromkodsz, mint egy kocsis. Troché sem erőltette a dolgot, csak néma erőgyűjtésbe fogott, mert a szívéig szaladt a gondolat, hogy Sztupa a következő alkalommal is bezengi, hogy opre, puppom, akkor valószínűleg a jövő hetet is szét fogják röhögni, az meg kinek hiányzik.
Pénteken (28-án), este tizenegy előtt valamivel már bele is kap a Film+ az Alamo – A 13 napos ostrom című filmbe, melynek kockáin Billy Bob Thornton adja Davy Crockettet, Jason Patric pedig Bowie-t; és akkor még csodálkozik valaki, hogy nem lett túl jó vége a dolognak. Éjfél után újabb négyrészes olasz sorozatba csap bele a Duna, az a címe, hogy A szerelem diadala (fogadjunk, hogy volt már).
Szombatra írtam egy verset: ViaSat3, Sztárom a párom. ViaSat2-vel sajna nem jönne ki a rím: ViaSat2, Sztárom a bendő, brrr.
Vasárnap ebédidőben egy westernnel kedveskedik a Duna, az Elrabolt szív ilyenformán aligha szól a szervkereskedelemről, sokkal inkább a Stockholm-szindróma egy korai esetét boncolgatja, mígnem közbe lép az amerikai mitológia sokfelől vitatott szőkesége, Georg Armstrong Custer. S ha már mitológia, este ugyanitt A keresztapa, bele se megyek, csak kapnék a pofámra.
Hétfőn viszont eljön a nagy pillanat, amiért a héten egyáltalán érdemes bekapcsolni a tévét. Este tizenegy után a Duna végre jó helyre vezeti az adóhuffocskákat, s mi hosszan elgyönyörködhetünk az Egy kínai viszontagságai Kínában című Belmondo-remeklésben. Csak annyit mondok, kalandfilm, hogy mi van, kérlek alássan a kalandfilmmel? Ja, hogy 1965-öt írtunk? Most jönne a Schoberova térde effektus, mutass ma egy Ursula Andresst, de ebbe a csapdába nem masírozunk bele. Inkább megsúgjuk, hogy lesz ma A fekete tulipán is a Film Mánián, és csókolom. Ne tévézzenek, kalandozzanak!
