Akkori naiv szemünk (fülünk) továbbá azt mondatta velünk, hogy a 60. évfordulóról „ironikus módon mindenkinek sokkal inkább az 50. ugrik be, mint maga a forradalom”, s ezt problematikusnak véltük. De hol van már a tavalyi, pláne a 2006-os hó!
Ami időközben lezajlott, már médiatörténelem: a Kárpát-medence könnyes szemekkel telt meg a Magyarország halszagú (leánykori nevén Egy szabad országért) című emlékezetes „szabadsághimnuszt” hallgatva, aztán Dózsa László vitte el és mémesítette a show-t. Közben megtudtuk a forradalmi kormánybiztos Schmidt Máriától, hogy a miniszterelnöki vízió szerint az emlékprogramoknak „el kell érni a fiatalokat, azt a nyelvet kell megtanulni, ahogy a ma fiataljai beszélnek, ezért azt várja el a bizottságtól, hogy fancy, szexi és trendi legyen”. Épült például fancy, szexi és trendi Pesti Srácok Emlékmű 300 millióból a nyári fesztiválszezonra, igaz, a napba könnyebb volt nézni, mint erre. Mindegy, nem soroljuk. Vagy talán egy kicsit mégis, ugyanis az emlékév (és az emlékévi költekezés) csak nem akar véget érni. Idén nyáron Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének emlékére például lehetett összevissza lövöldözni a Hősök tere mellett korhű fegyverekkel a remek Egy Szabad Országért Fesztiválon (szervezte a PestiSrácok.hu). Sőt, a méltó főhajtás jegyében rendezett utcabálon fellépett Sasvári Sándor (említett „szabadsághimnuszt” adva elő gyerekkórus-kísérettel), és Szikora Robi is csikidamozott kicsit.
Egyszóval ez az egész álforradalmi giccsemlékdömping nem bír véget érni, újabb és újabb tételek jelentkeznek költségvetési oldalon, miközben olyan jelentős viták nem bírnak nyugvópontra jutni, mint az, hogy Desmond Child önplagizált-e vagy sem, s akárhogy is, de kapott-e érte pénzt, illetve szólt-e minderről előre valakinek. Hajszálrepedések és törésvonalak tarkítják az emlékév gránitszilárdságú felületét, de nem csodálkoznánk, ha mégis elvánszorogna a dolog a jövő évi választásokig.
A követhetetlen bűvészmozdulatokkal prolongált emlékév egyik alig észrevehető sarkában húzódik meg a Szabadság népe a Kossuth rádión. Kideríthetetlen persze, hogy a stábot anno mire készítették fel: egy évig kell megtölteni a rendelkezésre álló heti harminc percet forradalmi tartalommal, vagy már eleve úgy volt, hogy ki tudja, meddig. Mindenesetre a magazin görög tovább, nagyjából ugyanúgy, mint másfél éve. Megmaradt a „Kik érted haltak” 1956 című rovat, egy-egy mártír rövid életútját bemutatva – legutóbb épp a harmincegy évesen, 1958 áprilisában kivégzett Pópa Papp Józsefét. Eltűnt ugyanakkor a 12 forradalmi nap és a Napló, pontosabban az előbbi lényegében megmaradt, hiszen tematikája (egy-egy jelenség, előzmény, helyzet alaposabb kibontása történészi közreműködéssel) továbbra is él, immár címtelenül; az utóbbi, Csics Gyula naplója azonban valóban eltűnt, gondoljuk, hogy egyszerűen elfogyott, pedig tavaly ezt a részt kedveltük a leginkább.
A legutóbbi adás tematikus blokkjában a korabeli hivatalos történelemírás és -tanítás problémája került elő, ami valóban alapvető kérdés (mint minden önkényuralmi rendszerben), kár, hogy csak a felszínt sikerült megkapargatni a Veritas Intézet (mi más?) munkatársával készült riportban. Tóth Eszter Zsófia ugyan felvetett érdekesebb nézőpontokat és adalékokat, idő és érdeklődés hiányában mindebből annyi jött le, hogy hamisítottak, ideologizáltak, hazudtak, ellenforradalmaztak, és a saját képükre faragták még Szent István alakját is. Ami mind igaz, csak hát ennél azért összetettebb volt ez az egész ügy, és a jelentősége sem csak annyi, hogy sokan még a rendszerváltás után sem mertek vagy tudtak forradalomról beszélni. Szóval a közhelyeken nem sikerült túllépni ezúttal sem.
Még szerencse, hogy a műsor utolsó etapjában megszólaló forradalmi kormánybiztos, Schmidt Mária levonta a mindenkit érintő következtetéseket: nincs Kádár-nosztalgia, ugyanakkor hiányzik a korszak feldolgozása még, az emlékév erre sok programot szánt, főleg a fiatalok érdekében, mert – vigyázat, aktuális áthallás! – az elnyomás és a megszállás elleni küzdelem ma is fontos érték. „Nem hiányzik nekünk – mondja Schmidt nevetve –, nem akarjuk vissza azokat az éveket.” És tényleg nem, másfél-két évig tartó emlékév formájában sem.
Szabadság népe, Kossuth rádió, július 20.
