Amikor Sztupa és Troché a fővárosba látogattak, vagyis minden áldott délelőtt, minden könnyen ment, a kocsi, a vonat, a HÉV, a szekér, a bicikli, de még a gyalogút is olyan sima volt, mint egy filmsztár mosolya. Ezek a Kánaánhoz nagyon hasonlatos állapotok hamar el is pimaszították Sztupát és Trochét. Pontosabban Trochét és Sztupát, mert valahogy mindig Troché pimaszodott el előbb. És persze különböző természetű pimaszodásról volt szó mindig is kettejük között. Amit Troché művelt, hirtelen jött és sokáig maradt, amit Sztupa, nos, az lassan jött és lábujjhegyen, szinte titokban lopózott be, s addig maradt, amíg jólesett neki, általában nem túl sokáig, de mégis mindig az volt Sztupa érzése, hogy leléphetett volna hamarabb is. Troché esetét nevezhetjük nyugodtan elorcátlanodásnak, Sztupa inkább csak belustult, szerette természetesnek venni a dolgokat, s felpampogott benne valami/valaki, amikor mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy – semmi perc alatt – megszokta. Nos, mindezek fényében, amikor nem délelőtt indultak a főváros elfoglalására, hanem valami utálatos reggeli órán, mélységes csalódás lett a részük. Semmi nem ment könnyen, legkevésbé a kocsi, a vonat, a HÉV, a szekér, a bicikli, de még a gyalogút is olyan simátlan volt, mint Robert Davy arca egy különösen kis költségvetésű B filmben. A kocsi beszorult egy végtelennek látszó dugóba, az utastájékoztató táblákon mindenhol vörös betűkkel villogott, hogy STAU, STAU, STAU! A vonat egyenesen meg sem érkezett, nem volt mire felszállni, a hangosbemondó totál részeg volt, s közepesen trágár kocsmadalokkal szórakoztatta a peronon türelmetlenkedő utasokat. A HÉV? Azt ne is kérdezzék, minden kocsijában volt egy kalauz, akik minden állomáson füttyel indították a szerelvényt, csakhogy nem tudtak egyszerre fütyülni, ezért hatszor indult el minden állomásról a tököli, mi ez a tökölés, kiáltottak az utasok, de a vezető újból megállt, mert rosszul adta össze a hat füttyöt, s nála csak öt volt a végeredmény. A szekér? Még hogy a szekér? A bicikli kereke lapos volt, megnémult a csengője, nem kapott levegőt a pumpa, és sorolhatnánk, hogy mi minden nem tetszett még Sztupának és Trochénak, de megyünk inkább tévézni, mert az meg nekünk nem tetszik.
Pénteken (5-én) végre visszatér ölelő karunkba Ruth Wilson, sajnos még nem a Luther negyedik évadában, hanem ismét Jane Eyre-ként este nyolc után az egyesre, de nekünk így is jó! Egyest mondok, kettő lesz belőle: Szuper Tv2. Ott ugyanis fél tizenegy felé feltűnik Dominic West, nem fogják elhinni, rettegett maffiavezérként A megtorló – Háborús övezet című 2008-as baromságban.
Szombaton A nagy balhé ezúttal a Dunán tör ki, este kilenc után. Ez semmi! Az igazi nagy balhé az volt a Dunán, amikor megválasztották Mátyást királynak! Azt bezzeg nem közvetítette a tévé! Szibinyáni? Matyej? Gyanús, gyanús, jobb szerintem a békesség, csak van valami meccs valahol.
Vasárnap szörfölünk: tisztelt olvasóm a csatornák között, én meg bankot rabolok gumi álarcban, s ha véletlenül az önök fiókját is felkeresném bűntársaimmal, rám nehogy lőjenek, én vagyok a Nixon-maszkban! Tudják, Trükkös Dick, csak óvatosan! Az m1 kilenc előtt jut a Holtpontra. Úgy fél óra múlva a Dunán fellebben a Szakadt függöny, de nem kell átkapcsolni, mert a múltkor beszéltem az öreggel, ő sem kapacitált nagyon. Mondom neki, Hitchcock, kellett ez? Nem kellett, mondta, és fejbe vágott egy nagybőgőtokkal, majd jogos haragom elől iszkolván még épp elkapta a ceglédi személyt.
Hétfőn a kommunizmus nagy ünnepét, a macskafestő napot tartjuk, és vörösre mázoljuk az összes skodrit.
Kedden éjjel 0.35-kor az HBO-n a Naplopók (a Pók naplójának folytatása), melyben a földkerekség legnagyobb színművésze, Dj Davis hű megformálója, Steve Zahn lép föl! Rohanjanak előfizetni, a csávó a fiatal Gus McCrae megjelenítőjeként is nagyot dobott, pedig azt öregnek Robert Duvall játszotta, élete nagy alakításával. Steve a Ropi összes naplójában is benne volt! Kell ennél több? Tévéből? Nem. Ennyi se.
