Amikor Sztupa és Troché felértek a csúcsra, egyáltalán nem rühellették az adminisztrációt, pedig a látszat az ellenkezőjét sugallotta. Pláne Ómafa történetei, szólottak azok bár megszöktetett kirgizekről, elrabolt pékleányokról vagy éppenséggel a felszántott Balatonról. Mind a szabad ég alatt, rohanvást esett meg, nyári ruhában, változatos közlekedési eszközök igénybevételével. Azt már senki sem tudta, hogy utána Sztupa visszahúzódott a barlangjába, valami külvárosi pincehelyiségbe, s átöltözött: barna munkaköpenye alatt kockás, rövid ujjú ing, kicsit ügyetlenül, de gondosan csomózott nyakkendővel. Nem, semmi svájcisapka, vagyis volt, csak bent hagyta a szekrényben, igen, lemezszekrény. A köpeny felső zsebénél számos kis tintacsíkok, mert a golyóstollát sokszor nyitva felejtve tette vissza, mert igazán sosem szerette, a tintaceruzája – hülye kis csonk, sose nem lett kisebb, sose nem fogott vékonyabban – volt az ő kedvence, csodafegyvere meg a kockás füzet. Nem, nem mondta úgy, hogy „kocekás”, nem mondta sehogy, annál szemérmesebb volt. Ismert egy helyet, ahol még mindig margó nélkül árusították, tán rajtuk maradt az előző rezsimből egy nagyobb tétel. Sztupa mindig csak egyet vett, kivárta, hogy beteljen az előző, s sűrűn imádkozott, hogy ki ne fogyjon sohase a készlet, mert akkor veheti a margózottat, amiben – biztos kitalálták már – rossz helyen volt a margó. Túl széleset hagytak, vagy épp túl keskenyet, ki emlékszik már. Nem is azért kopottak az emlékek, mert beköszönt a digitális világ, hisz számítógépek mindig voltak, Sztupának és Trochénak bejárása is volt még a legfőbb számítógépterembe is, ismertek minden jelszót, túl voltak minden ellenőrzésen, ott még a portás is kilencszeres gyilkos volt, de nekik kezicsókolommal köszönt, míg a nacsalnyikoknak csak erőtegészségettel. Volt a Sztupának tehát egy kicsiny, egyenes favonalzója, azzal húzta a margót. S valahányszor húzta, szeretettel gondolt a kis eszközére, mert eszébe derengett egy vigéc, aki bejött az iskolába, bemutatott nekik valami csodálatos műanyag holmit, szögmérő és párhuzamoshúzó egyszerre, lehetett vele sraffozni is, meg mindenfélét. Egy kereskedelmi ügynök a komcsiban, ki látott már olyat! Tizenegy-két éves gyerekeket akart tanári asszisztenciával palira venni, utólag már el sem hinné senkise. Hét forint ötven fillér volt az a szar, csak egy-két nagyzási hóbortban szenvedő szülő vette meg, s hordták a tolltartójukban keserű pofával a kis nyomoroncok, bár használni nem lehetett semmire. Épp úgy, mint a tévét.
Pénteken (29-én) mindenkori kedvencünk, a Film+ kedveskedik híveinek egy Michael Douglas–Kathleen Turner páros számmal, ami annyira páros, hogy párosan is páros, mert ők is egy páros, meg a csatorna két darabot ad le a közös életművükből, előbb A smaragd románcát, majd egy akciófilmnyi szünettel A Nílus gyöngyét. Az előbbi egy lendületes és kellemes marhaság, az utóbbi egy trehány kísérlet a bevétel ismételt beszedésére, így tehát még kijönne valahogy remire a dolog, de ha hozzácsapjuk, hogy itt volt szerencsénk Danny DeVitóval is megismerkedni, hát negatívba borul a mérlegünk. A Super Tv2-n este tízkor lesz Blöff, ami ugye látta a jövőt, ez addig csak művészfilmtől volt elvárva. Oh, yeah, ez Madonnáné Stalkere.
Szombaton egy magyar krimi délután a Dunán 1973-ból, írta Maár Gyula és Zimre Péter, Ártatlan gyilkosok a címe. Mensáros hollywoodi rendezőt ad benne, úgyszólván sztanyiból. Kedvencünk szállítja a hét főcímét este: Baromi őrjárat a Film+-n, tök mindegy, hogy mikor. A Cool meg tolja az új X-aktákat, ma is azzal van tele a sajtó, s a szintén aktuális ónos esőzés végett a kalucsnim is.
Keddig kellett egészen várni a jó Jackie Brownra, a Film Café adja, de ha ez így megy tovább, beírok, hogy adja minden csatorna.
Szerdán a dáblfícsörök mestere, az én Film+-om lezúzza egyben az Elrabolvát és az Elrabolva 2-t, vagyis Liam Neeson előbb tán Párizst, aztán Berlint égeti porig, vagy mind a kétszer Párizst. A tévé ablakon kiszórt párnatoll.
