Hát az kurva jó lesz, ha minden második héten temetni járunk ide. Pedig ez van. A múlt héten földobta a pacskert Franco Citti olasz színész, egy Pasolini nevű hold sötétebbik oldala. Nem volt olyan híres, mint Marcello Mastroianni, de legalább olyan fontos szereplője, mondhatni meghatározó figurája volt a 20. század második felében művelt olasz filmgyártásnak, mint nevezett. Márpedig ha valaki még fel tudja idézni, hogy a hatvanas évek világlátásához mennyiben járult hozzá az olasz filmművészet, az arra is könnyen rájöhet, hogy mi mindent köszönhet, jót, rosszat, az ilyen fejeknek, mint ez a Citti. Ha úgy tetszik, Fellini, Pasolini meg a többiek képeinek. Melyek közül Pasolinién általában ott kavart ez a szegény szörnyeteg is, a kemény római vagány valamelyik külvárosi pályaudvar környékéről. Aki éppen úgy tökéletes volt Lucifernek vagy az isten tudja, melyik főördögnek a pokolból, mint mondjuk Oidipusz királynak, vagy pont egy szegény szörnyetegnek, kemény római vagánynak valamelyik külvárosi pályaudvar környékéről. Az alsó kutyák legfölső kutyájának. Pier Paolo Pasolini 1950-ben költözött Rómába. Költő és regényíró volt. 1951-ben valami kültelki csehóban megismerkedett későbbi alkotótársával (felfuvalkodott lexikonok szerint vagány argóban jártas tanácsadójával), a lelencből akkor szabadult Sergio Cittivel. Mélyreható barátság született. Sergio bemutatta barátjának – akit először szociális gondozónak nézett – 13 éves öccsét, a hallgatag, mélabús Francót. A regényíró és a külvárosi csibészek barátkozással, bandázással töltötték az ötvenes éveket. Az ötvenes éveket, az olasz film nagy idejét, a neorealizmus, Rossellini és De Sica idejét… Pasolini 1961-ben készítette el első filmjét, A csórót. Nem ment könnyen. A film fő támogatója ugyanis Federico Fellini lett volna, aki már jól ismerte Pasolinit és barátait, hiszen 1957-ben a Cabiria éjszakáiban forgatókönyvíróként közreműködött Pasolini és Sergio Citti is, utóbbi nyilván mint római argóspecialista. De amikor Fellini megtudta, hogy a címszerepet az ifjabb Citti játszaná, megvonta támogatását. Bárgyú, kommunikációképtelen, mondta róla. A film mégiscsak elkészült, és Cittit is, Pasolinit is sztárrá emelte. De nem ez az érdekes, hanem az, ahogy Franco Citti meghalt. Tudniillik A keresztapában. Cígölte a művésznő hatalmas kofferját a kocsihoz, s amikor épp rakta be a csomagtartóba, úgy felrobbant az a kocsi, mintha ott sem lett volna. Na, most is így vagyunk pont. Meghalt. Aztán A keresztapa harmadik részében simán benne volt megint, nyakon szúrt valami disznót a szemüvegével. Úgyhogy meghalt persze, de nála nem kell túl komolyan venni az ilyesmit, húsz-harminc év, s megint nyakon szúr valakit.
Pénteken (22-én) déli fél háromkor a Cinemax leadja a Hudot, Martin Ritt és Paul Newman 1963-as összeröffenését.
Szombaton este tíz előtt a Dunán csekkolhatja mindenki, hogy mennyire színigaz, amit e Citti haláláról állítottunk, mert kezdődik A keresztapa. Persze Al Pacino nem lenne Al Pacino, ha nem versenyezne Al Pacinóval, a Coolon valamikor ugyanekkor megy ugyanis a Fedőneve: Donnie Brasco. S ha már verseny, a fakóban nagy összecsapás várható: az RTL II az Amnéziát küldi a Super Tv2-n esedékes Felejtés ellen. Az Amnéziában Nyikoláj Kidman mindennap újrakezdi az életét (erről még lesz szó), de fellép Erős Pista bátyja is, I. Colinról már nem is beszélve. A Felejtésben Julianne Moore fut össze Dominic Westtel és Gary Színésszel.
Kedden a Film Café reggel hat helyett délután négy után szalad a finomságok után, egészen az Idétlen időkig. Ne mondják, hogy korán kezdték, épp február 2. lesz, mire kijönnek belőle.
Szerdán este kilenckor Quentin Tarantino nyilvánvalóan legjobb filmje, a Jackie Brown megy a Film Mánián. Persze-persze, abból is nyilvánvaló, hogy ez a legjobb, hogy minden héten leadja a tévé, s mi minden héten ki is írjuk ide. Valójában a világ legjobb filmje is lehetne, ha kihúznák belőle Robert de Nirót. A tévét kéne kihúzni a konnektorból, szerintem.
