Nem kétséges, sajtótermékről annyit még sosem beszéltek a hazai nyilvánosságban, mint a Kerényi Imre-féle Magyar Krónikáról. Vérmérséklettől függően váltott ki sokakból röhejt vagy fölháborodást a lap genezise, mindenki megírta erről a magáét, s jó ideig rágtuk közösen ezt a gumipitypangot. Aztán persze jöttek új vérlázítások meg a téma iránti természetes csömör, s a Magyar Krónika kiszorult a legtöbbünk látóköréből. Pedig a lap létezik, s pár hónapja immár tévéműsora is van a közszolgálatin, amivel más orgánumok nem dicsekedhetnek, szóval kijár némi figyelem e kivételes helyzetnek.
Figyelem! – ez az intés a szerkesztő nélküli műsor készítőinek is szólhatna, mert bizony a kacskaringós vonalvezetésű múlt szombati adás akár bakiparádénak is beillett volna. Jelmez, ruha, öltözködés, karnevál – alkalmasint ez lehetett a szándékolt vezérfonal, mely mentén haladva cifrábbnál cifrább dolgokra csodálkozhatott rá a néző meg a munkáját következetesen túlmosolygó műsorvezető, az itt olykor még álarcot is öltő Csőre Gábor. A műsor mindjárt egy rövid (és teljességgel a levegőben lógó) bejátszással indult a Római Karnevál (helyesen Római karnevál) című 1974-es tévéjátékból: „rendező: Hubay Miklós”. Nos, ő ugye az író volt, a rendező pedig Szőnyi G. Sándor, ám ezen a botláson kár is lenne fennakadni, mert kisvártatva már a stílustanácsadó Schiffer Miklós okosságait halljuk: „gondolj, mondjuk, egy lovagkori (!) filmre, csak A négy (!) testőrre”. Az öltönyviselet mellett kiálló úriember azt is megállapítja, hogy „a casual [viselet] mint egy pergőtűz terjed”, de e képzavarnál is murisabb, hogy a régi eleganciát visszaóhajtó és így szívünknek oly kedves szavakra Csőre Gábor talpig topisan bólogat.
Azután megszólal egy „királyi (!) lovaglócsizma-készítő”, akinek komoly szerep jutott a ragasztott szakállak 2002-es filmeposza, A Hídember körül: ő gyártotta le az odavaló hiteles lábbeliket. „Hála istennek, Széchenyiről elég sok ábrázolás van, mint például a híres Székely Bertalan-festmény, a Hídavatás. Onnan tudtam rekonstruálni a csizmáját…” – mondja a derék kézműves, s mi már látjuk is, amint az álarcos műsorvezető a Nemzeti Múzeum lépcsőházában feltekint a nevezetes festményre: Than Mór Széchenyi és Deák kora című képére – merthogy Székely Bertalannak nincs Hídavatása. (Van ellenben egy faliképe a csizmás Széchenyiről, méghozzá a kecskeméti városházán.)
Szerencsére azért akadnak flottabb és főleg precízebb nyilatkozók is, mint például a történész Császtvay Tünde, ám még az ő megszólalásai alatt is fel-feltűnnek a képen a műsort végigkísérő és igen zavaró idézőjeles mondatok, melyekről csupán két dolog nem derül ki: hogy kiktől is származnak ezek a suta, gyakran vesszőhibás idézetek, illetve hogy mi közük az éppen tárgyalt témához? „Évszázadokon át Róma volt a karneválozás és a jelmezek központja, később Milánó és Velence is beszállt a versenybe” – olvassuk például a divattanácsadó öltönyhimnusza alatt, s ilyenkor akaratlanul is rábólintunk az egyik korábbi idézetre, mely pediglen így szólt: „A közönség előtt eldől minden, azaz a nézőkben is hasonló asszociációk ébrednek-e, mint az alkotókban.” Szentigaz.
Duna Tv, február 6.
