tévéSmaci

A motoros komondor

  • tévésmaci
  • 2017. december 30.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché kint jártak a hidegben, szerencsére jól felöltöztek, rétegesen, sál, sapka, kabát meg a többi, de nem is ez volt az érdekes. Az érdekes a sötét volt, ahogy előkanyarodtak belőle az alakzatok, kicsavarodtak belőle a hangok, vagyis inkább neszek, madársikolyok és zörejek. A távolban vasút is haladt, egy gőzös a síneken, mint valami nekivadult óriás csillagszóró, egy egész felhőnyi szikrát húzva maga után. Sztupa – már amennyire a vastag egyujjas kesztyűje megengedte – még jobban a fejébe nyomta kucsmáját, s megpróbálta leverni a sáljáról a vízcseppekké izzadt hópelyheket, de csak a nyakába söpörte prémgallérjáról az egész havat. Troché nem törődött sem a vonattal, pedig az éppen fütyült egyet, sem a sötétséggel, csak igyekezett előre, mintha már csak karnyújtásnyira lenne a cél, amiről pontosan nem is tudták, hogy hol van, milyen messze. Sztupának afelől is voltak kétségei, hogy hozzávetőlegesen tudják-e. Annyi biztos, hogy hideg volt, olyan téli éjszakákon sűrűn előforduló hideg, amiben kívül fázik, belül hevül az ember. Érzi az ing alatt a gatyájába csorgó verejtéket, de a fülét már pirosra csípte a fagy, s bármerre fordul, a hó az arcába csap. Troché csak ment tehát a szája elé kötött, szúrós sállal, szinte húzva magával Sztupát. S akkor szembejött, vagyis hát váratlanul eléjük bukkant egy sarkon befordulván vagy éppenséggel egy térre kiérvén egy torony három ablakkal, meg az a hatalmas homok­óra; az tényleg, ahogy Ómafa mondta előre, olyan nagy volt, mint mellette a torony. A sötétben, hidegben mindez annyira félelmetesnek tűnt. Mindjárt kilép valaki a torony mögül, ki a szűk résen, mindjárt történik valami. Mindjárt kigyullad a fény abban a három ablakban, amit úgy hívnak, hogy Vélin, Despacito és Paaklajf.

Pénteken (1-jén) este kilenckor a Filmbox Plus elindítja a City of Vice című ötrészes brit sorozatot 2008-ból. Természetesen a 18. századi Londonban járunk, s azon törjük magunkat, hogy rend legyen végre Covent Garden utcáin – azt hiszem, ez közös érdekünk. Pártállásra való tekintet nélkül. Köszönöm. No, nem mondom, én már reggel belehasítottam a britbe, mert kilenc előtt rákezdett a Cinemax a Télre, melyben Tommy Flanagan alakít sorsüldözött művészt.

Vasárnap, kicsivel fél öt után megszólít engem A vadon szava, de fegyver is lesz nálam, mert Charlton Hestonnal sosem tudja, hányadán áll az ember, kivált így van ez, amikor Michèle Mercier keze a tét! Minimum.

Kedden egy nagy ismerkedési est lesz az élet, afféle társkereső parti, legalábbis vacsoraidőben a Cinemax 2-n. Fél hétkor kezdődik ugyanis A homár, ami egy ilyen reprodukciós horror, tulajdonképpen erdővel, de főként a magyar kislánnyal, Rachel Weisszel. Ugyanitt éjjel fél kettő előtt Gustav Mahler utolsó napjainak krónikája jön. Mivel a filmet 1974-ben rendezte Ken Russell, kizárhatjuk azt a minősíthetetlen feltételezést, hogy a majsztrókám meghallgatta első szimfóniáját Fischer Ádámmal és a Düsseldorfi Szimfonikusokkal, és menten be is dobta a törülközőt.

Csütörtök rosszul leszünk saját magunktól: ebédre Fellini, éjszakára Tarkovszkij, beszarás, mi! Persze a Cinemax 2-n. Júlia és a szellemek, Andrej és a Rubljov. Szevasz, hülye tévé!

Neked ajánljuk