Amikor Sztupa és Troché átmentek a hídon, s ez bizony mindgyakran a kora reggeli órákban volt esedékes, Troché napi rendszerességgel feltett egy fontost kérdést a fontos kérdésekhez használatos, kissé elnyújtott, már-már nyafogós hangján. Mit csinál most Ómafa? Sztupa szeme, valahányszor nekiszegezte a kérdést Troché, egyet sem rebbent, csak fáradt mozdulattal Ruhla típusú naptáros és másodpercmutatós karórájára pillantott, s annyit mondott: most fordul épp az álmosabbik oldalára. Ilyenkor aztán úgy ötlépésnyit csendben haladtak előre, kicsit hajukba kapott a szél, s az is lehet, hogy alattuk áthaladt egy vontató hajó az uszályával, szóval ilyen hídi dolgok estek velük, amikor Troché könyörtelenül újra kérdezett. És most mit csinál Ómafa? Már törli a szeméből a csipát, s fontolgatja, hogy meddig tartsa még vissza a vizelést. Még öt lépés, és újra elölről, Troché sosem adta fel, Sztupa lankadatlanul állta a sarat, nem lehetett sarokba szorítani. Ilyenformán lassan körvonalazódott Ómafa minden – szerfelett novellisztikus – reggele. Volt, hogy lázas rohanásban telt, máskor meg fejedelmi reggelivel koronáztatott meg egy szál gatyában (kínai gyártmány, Friendship márka): sajt, brokkoli és Kinder Buneno szerepeltek legtöbbször az asztalán. Mondom, hogy Buneno, legfeljebb annyit engedhetek, hogy Buneo, de az is drága lesz. Ám valahogy az öltözködésig sose jutott el a történet, aminek nyilván az lehetett a legfőbb oka, hogy Sztupa és Troché viszonylag ritkán sétáltak a Boszporusz-hídon, vagy ha igen, akkor épp mással voltak elfoglalva. Hasonképpen mellőzték az Øresund híd gyalogos meghódítását is, pedig ott akár a vacsoráig és a lefekvésig eljuthattak volna, viszont a híres hidak további felsorolásától most már tekintsünk el. A reggelinél befejeződött Ómafa ébredésének története, csá, kész, passz.
Pénteken (15-én) meg a forradalmi filmek listázásától tekintünk el, ha csak az HBO-n este kilenc előtt tíz perccel induló Tim Roth-marhaságot (A bosszú csillaga, második évad) nem tekintjük annak. Az eredetileg Tin Star című mű valahol a kanadai és a hóhatár környékén játszódik, vagy máshol, ahol piros-fekete kockás flanelkabátban járnak nyáron is az emberek, ilyen baszom nagy platós furgonokkal. Tim egy angol alkesz, aki helyett egy ostoba malőrből kifolyólag lelövik a lányát, s ő végül bosszút áll, s e bosszúhoz vezető útján sűrűn leittasodik, minduntalan laposra verik, s ha ez lehetséges egyáltalán, a családja is egy csomószor elhagyja. Nem lesz ez másként a második évadban sem. Tim Roth-t nagyon szeretjük, nem is csak azért, mert benne volt a Pulp Fictionben, hanem pusztán azért, mert egy jó arc, s ez a jó arcság a művészetére is jellemző. Ha rendesen megrajzolják a figuráját, akkor nagyot megy, ha nem, akkor vágja a pofákat, és néz. Ha látták az első évadot, tudják, hogy e mű melyik csoportozatba sorolható. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Tim Roth-t akkor is jó nézni, amikor csak grimaszol meg néz.
Kedden az HBO 3 délutáni öt tízkor a Keleti nyugalom – Marigold Hotel című brit rettenettel támad. A 2011-es műalkotás a vénülő brit színészek legendás aranyosságára alapoz, és méltán. Maggie Smith és Bill Nighy persze közülük is kiragyog. Hatkor Tigris és sárkány a Cinemaxon. Ennyi még sok is a tévéből.
