Margaret Atwood 1985-ös regényét sok teoretikus feminista disztópiaként aposztrofálja, de ha jobban szemügyre vesszük, inkább a hatalom működését láthatjuk kirajzolódni belőle. Valamikor a közeli jövőben a Földet az ipari szennyezés és az állandó háborúk szinte lakhatatlanná teszik. Az emberiség nagy része terméketlenné vált, alig születnek gyermekek. A mai New England helyén teokratikus, militarista diktatúra alakult Gileád Köztársaság néven, amelynek vezetői brutális tervvel igyekeznek „megmenteni” a nemzetet: a termékeny nőket összegyűjtik és a vezetőkkel megerőszakoltatják őket, majd a megszületett csecsemőket elit családoknál neveltetik fel.
A széria komótosan és a narráció lehetséges módozatait gyakorta váltogatva bontja ki a minden földöntúli vagy hihetetlen elemet nélkülöző horrort. Párhuzamosan látjuk, amint az általunk ismert társadalom lassan lebomlik, és a főhős Offredet/June-t az elvakult, mégis szisztematikus új kormány lassan megfosztja vagyonától, nevétől és végül a saját teste feletti kontrolltól is. Az aprólékos történetmesélés minden részletre kitér: ahogy nők és férfiak (más-más módokon) megfosztatnak jogaiktól, ahogy a megalázó szexuális rítusok során elnyomó és elnyomott egyaránt megszégyenül, ahogy elillan nő és nő közti szolidaritás, hogy a helyét átvegye a gyűlölet. A Handmaid’s Tale sosem explicit (sem a szexualitásban, sem az erőszakban): lassan, módszeresen fojtogatja a nézőt a szürke, kopott színekkel, a jól átgondolt feszültségkeltéssel és a nyomasztó csendekkel. Nagyon rossz ezt most nézni.
Elérhető az HBO-n
