Az importeredetű Szelfi első évadának gárdája, ha körülményesen is, de összejött, s a kiosztott kézikamerákkal ki-ki leforgatta a maga sztoriját, szigorúan abban a történetkerekítő és felülspilázó modorban, amelyben a kereskedelmi tévék fikciós gyártmányai és álreality műsorai ágálnak. Innen tekintve tehát sokkal inkább hagyománykövető és merev műsor a Szelfi, semmint forradalmi újítás, amely úgymond őszinte betekintést engedne többé-kevésbé ismeretlen emberek életébe. (Merthogy végül nagyjából a harmad-negyed vonalból verbuválódtak az évad szereplői.) Persze egy olyan közegben, ahol a mainstream alternatívnak, a kommersz pedig forradalminak van kihirdetve, s ahol testet ölthet a bulvárellenes bulvárfigura pimasz önellentmondása, ugyan miért ragaszkodnánk a valóság televízión kívüli üzemmódjához?
S persze hogyan is tűnhetne föl bármi a való világból, ha az ún. hétköznapi életben mozgó szereplő folyvást egy kamerát tart a jobbjában vagy a baljában, mely furcsaságon valamiért senki sem ütközik meg sem a szűkebb, sem a tágabb környezetében? S hogyan is hathatna valóságosnak az a monológ, amelyben egy érdekes szemöldökű hölgy arról vall a kamerának és nekünk: az imént szégyellte elmesélni egykori osztálytársainak, hogy a házassága széthullóban van? Vajon nem tudja, hogy most éppen egy tévéműsor országos közönségének mondta el ugyanezt? S az a másik hölgy, aki az első randevúira is kamerát cipel magával, vajha tényleg új párt keres, vagy inkább csak egy szöveges statisztát az élete forgatásához?
Így aztán a valószerűség áhított hatását ennyi kínos álság közepette inkább csak az értelmetlen és/vagy érthetetlen mondatok szolgálják, hiszen azok valóban echte olyanok, mint amilyeneket az utcán hallani. S a látszatőszinteség meg a kamu válságok áradatában (ahol is egy harmadik hölgy a fürdőszobájában percekig drámázhat egy hajszárítóval babrálva, hogy be merjen-e lépni a másik szobába vagy ne…) szinte már üdítően hathat a két adás alatt mindössze egyetlen rövid jelenetben felbukkanó Puzsér Róbert, aki legalább fölvállalt őszintétlenséggel harsog bele egy komplett Hajdú-ekéző férfihisztit a maga kamerájába. S ha a kimondott szavakban nem is, azért egy-egy tekintetben így is felbukkanhat némi emberi érzés: a kétgyerekes anya elcsigázottsága, a széthullottan monologizáló, függő zenész elveszettsége és persze egy-egy külső „szereplő” nyilvánvaló rosszérzése. S voltaképp abban is van valami önkéntelenül őszinte kitárulkozás, ahogy egyik-másik szereplő elszív egy cigarettát, jelentőségteljes mélázással belebámulva a kamerába és a nagy büdös semmibe – éppen úgy, ahogyan azt rossz művészfilmekben, átlagos álrealitykben és jobb allűrkörökben szokás.
RTL II, június 17. és 18.
