No, nem annyira az utánzó és az utánzott között, hiszen csodálatos utánzatok születtek, sokkal inkább a metodikában: nagyon máshogy utánozta Troché Sztupát, mint Sztupa Trochét. Magyarul Troché annyira Sztupa volt, hogy bele kellett szakadni a röhögésbe, már ahogy bejött. A mutatvány lényege az volt ugyanis, hogy csak egy hajszálnyit tett hozzá minden sztupasághoz, minden taglejtés stimmelt, minden kontúr a helyén volt, csak egy kicsit vastagabbra lett húzva. Karikatúra volt persze, de nagyon visszafogott. Paródia volt persze, de ugyancsak nagyon visszafogott. Troché elővezette Sztupa összes vesszőparipáját, s meg is lovagolta őket, de csak poroszkált, semmi galopp, semmi vágta. Magasra feldobott (feladott) labdák, lecsapás helyett pedig óvatosan pontos pörgetés. Mindez ellenállhatatlan mixtúrát eredményezett, maga Sztupa is úgy kacagott (tudod, én nem szoktam röhögni), hogy majd kiesett a száján. De ő mégis másképp csinálta, nem egészen másképp, csak egy hajszálnyival, de ez az egészen csekély módszerbéli különbség homlokegyenest eltérő eredményt hozott. Sztupa mindent ugyanúgy csinált, mint Troché, és passz. Semmi többet. Ő nem vastagított meg semmilyen kontúrt, nem játszott túl egy árva gesztust sem. Nem Troché gyakorta visszatérő témáit szedte csokorba, éppen csak reagált a körülötte történő dolgokra. Olyan volt, mintha nem is utánoznák épp egymást, csak a mindennapi ügymenet zajlana, s ő hol sodródna vele, hol kicsit alakítana rajta, hol meg felforgatná fenekestül, ahogy szokta. Nos, ezen nem lehetett nevetni, ez félelmetes volt. Az előbb még harsányan röhögő Ómafa majd frászt kapott. Ott járt közöttük egy sztupapofájú Troché, de még ez a sztupapofa is eltrochésodott, amikor megszólalt. Troché sem röhögött (igaz, ő sem szokott), de még csak el sem mosolyodott, mintha valami zavar látszott volna rajta. Egyszer úgy válaszolt az eltrochésodott Sztupának, mint aki benne maradt a Sztupa-paródiában, másszor meg önmagaként, ekkor két Troché beszélgetett egymással. Ómafa csak bámult maga elé, s végül annyit mondott, hogy legyetek szívesek, engem soha ne próbáljatok utánozni, még a hátam mögött sem, még akkor sem, ha külföldön vagyok.
Pénteken (28-án) nem rontunk ajtóstul a házba, inkább csak afféle hiánypótlásra szorítkozunk. Na, tegye fel a kezét, aki még nem látta Stephen Frears Gyönyörű mocsokságok című filmjét, amelyben Okwe – itt is elmondtuk már százszor – lehúzza a slozin a bolti nejlonzacskóban őrzött pájslit! Nos, aki nem tette fel a kezét, annak nem is kell éjjel negyed kettőig fennmaradnia, hogy az HBO-n megtekintse Chiwetel Ejiofor Audrey Tautou oldalán megejtett nagyfilmes belépőjét. Az az isteni szerencse amúgy, hogy nevekkel soha nem viccelünk, ezért nem kell ideírnom, hogy a csávó nevét nyilvánvalóan Csivitelnek kell ejteni. Ettől persze a mű még Frears legjobbjai közé tartozik, ahogy ő maga pedig a szakma legjobbjai (legeslegjobbjai) közé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
