tévéSmaci

Erdő hátán denevér

  • tévésmaci
  • 2017. április 9.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché lementek (jó, akkor visszamentek) falura, látták, hogy rondák a gyerekek. Nem csak a nagyok, a kicsik is. Olyan furcsán rondák. Ez a furcsán ronda persze egy közhely, minden kölök azonnal felléphetett volna A rút kiskacsa amerikai filmváltozatában, semmi perc alatt széppé alakulhattak volna, de mindenki legőszintébb sajnálatára épp nem volt kéznél egy maszkmester sem. De még egy árva jelmeztervező se. Sztupa és Troché sem voltak azok, bár ezt nem bánta senki. Ők maguk sem, vagy jól titkolták. És hát nem is azért mentek oda, hogy különösebben belekavarjanak a dolgok menetébe, hanem csupán rögzíteni, ami van. Mert ha egyik napról a másikra egyszer csak gyönyörű gyerekek császkáltak volna a falu térnek is beillő széles főutcáján, akkor könnyen lehet, hogy az sok mindenre hatással lett volna, s a nagy mű nyilvánvalóan számolt a rondaságukkal. Ha kihúzzuk a csúfságot belőle, lehet, hogy összerogyik az egész. Már ha lett volna ott valami, ami ott összerogyhat, de ez nézőpont kérdése, hisz voltak számosan, akik pont abban látszottak érdekeltnek, hogy az a kupacnak látszó valami, ami a falu volt, az úgy is maradjon. Úgy, az idők végeztéig. Ebben a világban pedig mi a fenét kerestek volna gyönyörű gyerekek. Ezért aztán csak jöttek a főutcán öreganyjuk kinőtt otthonkájában, folyt az orruk és néztek. Mentükben is tudtak nézni, Sztupa és Troché úgy látták, hogy a nyakuk nem is tekeredik, mégis néznek. Tornacipőjükből kilesett a nagylábujj, az ingük rosszul volt betűrve, a szájukat nyitva hordták. Mint akiket elvert a zápor, az apjuk és még a részegek is megkergették őket a kocsmánál. És mindig csak mentek a főutcán, másmilyen utca nem is volt.

Szombaton (11-én) már nagy erőkkel hozzáfogunk március tizenötödike méltó megünnepléséhez. Erős kezdés: a Duna rögtön ebéd után (álljon itt pontosan, mert nagy dolog: 14.05-kor) gurít egy forradalmit, jön a Föltámadott a tenger! Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy a komcsiban minden áldott évben ezt adták. Na és. Adták még utána is, de ez most egészen más. Azt egyelőre ne kia­báljuk el, hogy éppen feltámadóban van-e valami, pocsolya, mesterséges tó, tengerszem. Csak rögzítsük, hogy a mozik természetesen most mutatják be a Kincsem című új magyar filmet, amit – nézzen utána a fene – asszem’ hárommilliárd forintból forgattak le. Nos, a Duna – aligha véletlenül – kitűnő alkalmat kínál arra, hogy a kedves néző összevesse, hogy milyen gondolatvilágú, s főként milyen minőségű kurzusfilmeket csináltak Rákosi, illetve Orbán alatt. S hogy a tisztelt zsűri egészen biztosra mehessen a döntése meghozatalakor, ez a jó Duna 15-én, szerdán leadja A Hídembert is, az Orbán-éra kevésbé borult időszakának kurzusfilmjét, aminek alkotói nagy erőkkel koncentráltak is arra, hogy művük ne sikeredjék kurzusfilmnek – ebbéli igyekezetük rövid hatótávolságúnak bizonyult, az utókor gyorsan elvégezte a piszkos munkát. Akárhogy is, nagy menet lesz összevetni itt múltat jelennel. Aznap még a 80 huszárra is futja a lendületükből, a maga módján az is egy kurzusfilm, Kádár narodnyik ellenzékének kurzusdarabja, amit leginkább az különböztet meg az említettektől, hogy film. Az legalább film.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.