Amikor Sztupa és Troché átvették a tizenegy szellőzőaknát, volt öröm is, csalódás is. Sztupa egy tucatra emlékezett ugyanis, Troché csak kilencre. De az emlékek kopottak voltak, a múlt meg távoli; jó, hogy nem tűnt el egészen. Az aknák fölötti kis építmények is meglehetősen koszlott képet mutattak; tizenegy hülye kis elfűrészelt, lapos tetejű házikó. Alapterületük úgy kétszer kettes, négy négyzetméter tehát, falmagasságuk meg tán 60-70 centi, a falvastagság… nos, az amolyan normál falvastagság volt, 12,5 cm. Rendes téglafalnak tűnt, be is vakolták, le is meszelték sárgára. E kicsiny kóceráj, e tizenegy kicsiny kóceráj tetőzetéül egy-egy vaslemez szolgált, persze eső verte, rozsda marta, ha ráültél, félős volt, hogy leszakad alattad, s nagyot roppant, amikor behorpadt, a frászt hozva mindenkire a közelben. Alatta a tíz-húsz méteres akna, ami egy félkerületnyi pincerendszer szellőzését biztosította. Borkombinát volt, távol bármilyen szőlőtől, a fővárosban. Régen falu volt itt, de szőlő akkor sem termett, a háború után a nagy központosítási lázban lett a környék fővárosi külterület. Állt egy gazos mezőn ez a tizenegy kulipintyó, ha innen nézem, két négyes meg egy hármas sorban, ha onnan nézem, három hármasban meg egy kettesben. A mezőn volt egy csapás, az vezetett át a mosókonyhás munkáslakásoktól (egy házsor volt csupán) a villához. A villát közúton is meg lehetett közelíteni, úgy is hívták, hogy Villa utca, biztos a borgyár (pezsgőgyárat mondtak, úgy biztosan jobban hangzott) valami vezetője lakhatott ott rég. Jó rég, mert már az is régen volt, amikor társbérleteket csináltak belőle, mindenféle leválasztással. Jó rég persze jó világ lehetett, a vezércsóka (jó, mondjunk inkább középvezért) dekkolt otthon, s amikor befújták az egyfokot (a riadót) csak leugrott az egyik ilyen házikóba és húszméternyi zuhanás után már a helyszínen is volt, a boresemények ütőerénél. A vaslap alatt viszonylag ritkás szövésű fémháló volt, tehát ember nem zuhanhatott a mélybe, de kisgyerekek kisautói annál könnyebben.
Pénteken (20-án) éjfél előtt megint előugrik a Dunára Zsan Mari 1960-ból kirántott karddal (vagy kirántott kardhal, még gondolkozom). Nem is a Capestan lovag (azért akkoriban is voltak durva szóviccek) A kapitány c. film főattrakciója, még csak nem is a derék Bourvil, hanem Guy Delorme, minden francia köpenyes-kardozós filmek legelső számú gonosza, maga a két lábon és egy szemmel járó Rochefort. Mellesleg pont nem a zsanmaris A három testőrben volt ő Rochefort, hanem abban, amelyikben Gerard Barray adta d’Artagnant. De attól még ő a legnagyobb kardforgató ezen a földön, akit ugyan mindig legyőz valami ficsúr, de mi – a beavatottak – tudjuk, hogy honnan hull a makk. Mondhatnánk, Guy Delorme egészen Riccardo Pizzuti színre lépéséig őrizte trónját, de ez csak magyar mozik fénytöréséből tűnik így, hiszen alig öt év volt a korkülönbség köztük, s amikor Delorme épp rosfórkodott, Pizzuti már ott domborított Sergio Leone A rodoszi kolosszus c. filmjében, amit persze nem szoktak a voltegyszeregyvadnyugatosok emlegetni. Mindegy, Pizzuti meg az a csávó, akit Bud Spencer és Terence Hill szokott minden filmjében 10 percenként rokkantra verni. Mi viszont tudjuk, hogyha az életben kiállnának, jaj lenne nekik! Egy órával korábban a Super TV2-n már elkezdődött A fekete ruhás nő, ami hát a szélfújásnak és a zsalugátercsapkodásnak a brit himnusza ugyebár, olyanok fellépésével, mint Ciarán Hinds vagy éppenséggel Roger Allam.
Szombaton Bacsó Péterrel lemegyünk a Balatonra, s veszünk magunknak egy lakájosnak mondható, tóra néző munkatábort, a szögesdrótnak úgyis szezonja van. Aki pedig az elmondottakból rájött, hogy a Nyár a hegyen című filmről beszélünk, nos, a Nyugdíjigazgatóság havonta rendszeresen érkező nyereményére számíthat. A nagy művet logikusan az M3 adja este kilenc után.
Vasárnap ugyancsak az elmondottak miatt a Film Mánia levetíti a Djangót. Bár most nem egy koporsót, hanem egy tévét húz maga után az orangután benne.
