Showtime Hajdú Péterrel - Maga a rendszer

Interaktív

„Hajdú Péter a provokatív interjúknak búcsút intve indítja el az új műsorát, amelyben a hangsúly egyértelműen a szórakoztatáson és a felhőtlen pillanatokon van.”

Néhány hete ezzel a diadalmas beharangozóval adta hírül a TV2, hogy Hajdú Péter vasárnap esti „comedy show-t” kap, ami újabb bizonysága annak, hogy az akaratnak valóságformáló ereje van – már ha kellő mennyiségű pénz és protekció is társul hozzá. Mi tagadás, ez a karrierképlet bőven érdekesebb, mint bármi, amit Hajdú a képernyőn művel, habár az is igaz, hogy ezzel nem mondtunk túl sokat. Merthogy Dömsödi Gábor egykori samesza úgy másfél évtizednyi masszív (és egyre fokozódó intenzitású) televíziós jelenlét dacára is váltig képernyőidegen jelenségnek hat. Hogy ennyi idő elteltével is el-elcsuklik a hangja beszéd közben, s hogy modulációra alig alkalmas hanghordozásához eleven mimikára képtelen, jóllakott napközis fizimiska társul, voltaképpen mind mellékes ahhoz képest, hogy Hajdú jószerint egy személyiségát­ültető műtét szerencsésen életben maradt donorjának bizonyul adásról adásra.

false

Így volt ez múlt vasárnap este is, amikor új műsorának harmadik adásában, mint eddig annyiszor, úgy most is csupán a bizalmaskodó arrogancia folytatólagos jelenléte utalt valamiféle egyéni létező lappangására a megszólalások mögött. Ilyesfajta lappangás jellemzi egyébként a show íróit is, s ez amúgy egy széltében elterjedt problémát jelezhet a mazochisztikus alkatú érdeklődő számára: a humorosnak szánt magyar showműsorok általános megíratlanságát. Mintha az „itt majd bejön Kabos Gyula (vagy Latabár Kálmán), és vicceseket mond” hajdan sem helyeselhető elve élne tovább mindmáig – éppen csak Kabos Gyulák és Latabár Kálmánok nélkül. Ugyan ki gondolhatja józan fővel, hogy Hajdú Péter, a rokonszenves Görög Zita vagy akár az Irigy Hónaljmirigy két beltagja majd vicces vagy pláne „felhőtlenül szórakoztató” lesz, csak úgy helyből? S ki lehet az a pirulásra képtelen ötletember, aki az elvásott és kiselejtezett mókák közül újra előhozta a „nagy dumás kisgyerekek” szegmensét (Mizu?), a három mórikálásra és kajabálásra felhergelt, s bizony roppant idegesítő csöppséggel?

„Azt hiszem, ebben már ennyinél nincs több” – zárta le Hajdú azt a levélolvasós kínszenvedést, amely ezúttal a show-műsorokban bevett nyitómonológ helyén burjánzott, s ez az önkritikus, de azért korántsem eléggé önkritikus fordulat akár a teljes Showtime mottója is lehetne. Mert hát nincs több, sőt még ennyi sincs a fodrászkodást imitáló Hajdú és Erdei Zsolt tesze-tosza, ám jaj de sokat röhögő kettősében, vagy épp a magát kínosan riszáló műsorvezető Travolta-tátogásában sem, mely mélypont az úgynevezett „Szájkarate” szegmensben jutott az önnön látóidegei ellen háborút viselő közönség elé.

Másfél évtized a képernyőn igazán nem csekély idő, azonban ennyi idő alatt nemcsak Hajdú Péternek, de tán nekünk is fejlődni illenék. Sokan évek óta úgy vesszük őt mint nyilvánvaló bakit, mint irritáló, de azért mégiscsak egyszeri tévedést. És ha kiderül egyszer, hogy rendszerhibának néztük azt, ami maga a rendszer?

TV2, május 22.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.