Amikor Sztupa és Troché utcájába költözött egy taxisofőr, az egész utca összecsődült a hír hallatán. Kis utca volt, úgy is hívták, hogy Kisutca, bár a hivatalos neve Klapka György utca volt. A nagy érdeklődés oka kétségkívül az volt, hogy még sohasem lakott taxisofőr az utcában, de semmilyen sofőr sem, két kocsist jegyeztek fel csupán az annalesek, de az egyik a tsz-ben hajtott, a másik meg már eladta a lovait, úgyhogy a taxis tényleg nagy csodának számított, pedig elsőre jelentéktelen figurának tűnt, afféle ürgének. Orkánkabát, aktatáska, faszt visz benne, hacsak nem a zsíros deszkáját. Még a taxiját sem hozhatja haza esténként, jön gyalog, görnyedt vállal, nem is fütyül, bár a táskáját lóbálja. Valaki látta egyszer a vasútállomás előtt várakozni szürke Warszawa 223-as típusú kocsijában, az ajtókon, közvetlenül az ablakok alatt kék-fehér kockák, még a rendszámát is leolvasta a nagyobb hitelesség kedvéért, JB, így kezdődött, a számokra már nem emlékszik senki. Sztupát és Trochét nem rázta meg a különös költözés híre, szinte tudomást sem vettek róla, rezzenetlen arccal élték tovább a porbafingók kalandos, ám kötelezettségekkel terhes életét. Prücsköt heréltek és könyvtárba jártak, két gyermekkönyvtár is volt helyben, ötösével hordták haza a könyveket – mondjuk, a herélésre vonatkozó szakirodalom épp indexen volt, de ők úgyis fejből csinálták. Az ilyesmihez egy taxisofőr aligha tudott mit hozzátenni, s megfelelő korú gyereke sem lévén, teljesen kiesett a pacák Sztupa és Troché látóköréből. Pedig az orkánkabát alatt oroszlánszív dobogott, nyilván – ezt speciel a szerfelett érdeklődő utcalakók sem ellenőrizték. Meglehet, jobb lett volna már az elején elintézni.
Szombaton (30-án) este kilenckor a Cinemax műsorára biggyeszti a Hölgyek feketében című tavalyi ausztrál filmet Julia Ormonddal a főszerepben. Nem állítjuk azt, hogy egy Nyolc és fél lenne, de mégis mindenkit rábeszélnénk – sokat lehet tanulni belőle. 1959-ben járunk egy sydney-i nagyáruház nőidivat-osztályán, ahol az egyedi darabokat árusítják a feketeruhás hölgyek. Közben beszélgetnek mindenféléről, egyebek mellett teli szájjal migránsoznak is, lévén a főnökasszony (Ormond) egy szlovén bevándorló, akinek ráadásul magyar férje van, ’56-os. El is jutunk szépen a művésznő gyakorlatilag csak magyarokból álló nagycsaládjához, s mit kell megtudnunk? Nos, ezek a magyarok szerfelett derék emberek, okosak, jószívűek, beszélnek egy rakás nyelven, kiváló ételeket esznek, értékelik Ausztrália külső és belső szépségét, s a többi, s a többi. S mindezt a korábbi migránsozók is boldogan konstatálják.
Vasárnap a Duna tévé valamivel éjfél előtt csap bele Jean-Jacques Annaud 1986-os borzalmába, mely ugyebár A rózsa neve teljes félreértésén alapul. Csakhogy a dolgozatnak mégis van egy elévülhetetlen érdeme, mégpedig az, hogy a maestro előző botlása, a ’81-es Tűz háborúja után viszontláthatjuk benne Ron Perlmant, aki kedvencünk azóta is. Az M5-ön fél tíz után volt egy idei Bohémélet-felvétel, tán az Erkelből, melyet viszont Oláh Gusztáv több mint 80 esztendős díszletei miatt kell megnézni. Hogy átjön-e a tévén, már az is nagyon izgalmas kérdés, de aki azt nem látta, az nem látott még színházat. Nyolckor az HBO-n 2019-es Tim Burton ment, a Dumbo. Ne tévézzenek, éljenek inkább bohém életet!
