Amikor Sztupa és Troché az amerikaiakra vigyáztak, narancssárga volt az Erzsébet híd. Persze, tudta mindenki, hogy nem marad így sokáig, mégis csodálatos volt. Egy narancssárga híd a szürke, rosszkedvű nagyváros kellős közepin… felért egy üzenettel. 1963-at írtunk, a narancssárga pedig az a rozsdásodást gátló míniumréteg volt a híd kapuin, melyet aztán a végleges festés elfedett örökre – minek ide üzenet? Az amerikaiak rendes, jópofa csókák voltak, megnyerők, kedvesek, mint általában a színészek a világ minden táján. Az öregebbiket George Sandersnek, a fiatalabbikat Buddy Hackettnek hívták, forgatni jöttek. 1963 még nem a filmes bérmunkák ideje volt, nem adták egymásnak a kilincset nemhogy amerikaiak, de senkik sem, egy egész stáb meg maga volt a kétszáz kilós fehér holló, nem csoda, hogy szemmel kellett tartani őket. A Gellértben laktak, de Sztupa és Troché minden este a Mátyás Pincébe hordta a maga két emberét, ott volt mindig a rendező is, meg a fejesek a Lumumba utcából, s ha még csak onnan. Maga a filmfelvétel volt a legunalmasabb, nevezettek egy rakás gyerek karéjában föl-alá rohangáltak a Narancssága Hídon, és úgy tűnt, eléggé élvezik. Olyan lesz, mint a Golden Gate, mondogatták Trochénak este a Mátyás Pincében, a prímás meg a Szomorú vasárnapot húzta. Aztán elfogyott még egy kis bor, s a művészek megvillantva jártasságukat a világ dolgaiban, elkezdtek ’56-ról kérdezősködni. Volt egy sablonválasz: „lassan jönnek már ki a politikaiak”, de itt nem lehetett megállni. A prímás az Egmont-nyitányt is elhúzta. Amikor aztán Buddy és George, immár merő barátságból visszatértek, hogy Sztupa és Troché megmutathassák nekik az elkészült híd teherpróbáját, a kék buszok és sárga villamosok e gyönyörű díszszemléjét, mindenki csalódott volt kicsit: mennyivel vagányabb lenne narancssárgán.
Pénteken (11-én) este hatkor két édes hármas közül kell választanunk, mint oly gyakran az életben. Az egyik ágon a Cinemax adja a Karel, én és te című tavalyi cseh filmet, mely mi más is lehetne, mint egy kapcsolati válság analízise (a rendező színészi asszisztenciája mellett). Ha akarom, ugyanez pepitában a Kellemes húsvéti ünnepeket! is, mely műalkotás kábé ugyanekkor kezdődik a Film Mánián. Csakhogy a pepita itt francia vígjátékot, Belmondót, Sophie Marceau-t és Marie Laforet-t meg, ha jól emlékszem, Nizzát jelenti, amit aligha lehet a szőnyeg alá seperni. Van egy filmes aranyszabály, az tudniillik, hogy a moziban Belmondónak mindig igaza van – na, de ebben a filmben is?
Szombaton behódolhatunk a szuperhősös filmek omnipotenciájának, hiszen annyi világsztár csak nem tévedhet, mint amennyit a 2016-os Doctor Strange felvonultat fél hét után a Viasat3-ra. Minket persze az érdekel igazán, hogy Belmondo tényleg 140 éves lett-e, hisz miért is adná különben 19.40-kor a Duna tévé a Zsaru vagy csirkefogó?-t. Várjá’, lehet, hogy Nizza lett 140 éves, és Belmondo csak valami appendix rajta? Tudja fene, de az faktum, hogy Stan Borowitz felügyelő is a Masséna téren és az Avenue Jean Médecinen intézi a dolgait, noha Párizsból szalajtották.
Vasárnap jóformán ebédidőben tárja elénk a Cinemax a filmrendezőként szárnyait 1980-ban bontogató Robert Redford munkáját, az Átlagembereket Donald Sutherlanddal, akit már akkor is Old Sutherlandnek szólítottak May Károly rajongói. Éjjeli fél tizenkettő előtt csodát látsz ugyanitt, habibi! Közelebbről pedig az Abou Leila című tavalyi algériai filmet, melyben a jó barátok épp a Szaharában keresik a főterroristát, mégsem az számukra a perdöntő, hogy meglesz-e vagy sem.
Kedden az HBO megint belecsap Elena Ferrante tavaly még oly divatos, szalon-feminista lektűr-tetralógiájának erősen műteremillatú sorozatadaptációjába, ezúttal a második évadnál (Az új név, avagy Lino és Leum, jó, akkor Lila és Lenù kalandjai). Ennek fényében is ajánlom, ne tévézzen senki.
