tévésmaci

Lófánk

  • tévésmaci
  • 2020. november 5.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a láthatatlansággal kísérleteztek, finoman szólva is csak felemás eredmények születtek. Viszonylag gyorsan jöttek ugyan az első sikerek, de a tökéletesítés hosszúnak ígérkezett, a tökély maga pedig szerfelett távolinak tűnt, különösen a tárgyi világban. Az élővilágban azonban más volt a helyzet, de arra csak kísérleteik végső szakaszában fordultak rá. Az első közel százszázalékosnak mondható eredmény a láthatatlan bitumen összehozása volt, mert felfedezésnek aligha nevezhetjük, nem is csak azért, mert soha nem szabadalmaztatták (hogyan is, hisz az egész ügyködés annyira titkos volt, hogy szinte senki nem tudott róla; a láthatatlan projekt egy láthatatlan projekt, tartották például a pártban). A láthatatlan bitumen azonban tényleg láthatatlan volt, csak gyorsan kátyúsodott. Megépítettek egy rövidebb útszakaszt a laktanyától a harc­álláspontig, s ráengedték a helyi érdekeltségű katonai járműveket. Ráadásul először csak ráengedték volna, mert a gépkocsivezetők nem mertek rámenni, lévén csak az út kivájt tükrét látták, meg rajta a (zúzottkő) teherel­osztó réteget. Én bele nem hajtok a parancsnoki UAZ-zal, mondta Mráz, s már a bele szóból is kitetszett, hogy azt hitte az ürge, a semmire hajt rá, vagyis bele. Hiába nógatta – meglehetősen kétlelkűen – a parancsnok, csak annyit mondott, hogy nehogy már rám hátékázzanak egy törött féltengelyt. Végül Troché ült a volánhoz, az anyósülésre (már ha katonai autóban van ilyen) meg a parancsnok, és uzsgyi, az UAZ simán lezúzta a szakaszt, stabil útfekvés, nagy kanyarbiztonság, kellemes rugózás. Még hogy kellemes rugózás, ez a szar mindig kirázta a belem, sose ment még ilyen simán, nyugtázta a PK. S menten bele is mondta a néprádióba, hogy indulhat a konvoj. Mráz beült Pintér mellé a KRAZ-ba, s ők zárták a sort, mindenki arra jutott, hogy ilyen sima útjuk még nem volt. De hamarosan jelentkeztek az első kátyúk, és még az is baj volt, hogy a láthatatlan bitumen nem tűrte a felfestést, olyan ragadós volt a láthatatlansága, hogy bármit kentek rá, az is eltűnt. A szalag meg nem ragadt rajta, kihúzták, hogy jó, akkor majd záróvonal lesz végig, de nem maradt ott, nem vált ugyan láthatatlanná, mint a festék, de nem ragadt, kihúzták, s egyből olyan lett, mint az ökörhugyozás. Sztupa és Troché ehhez képest (egy idő után) simán láthatatlanná tudták tenni magukat.

Pénteken (6-án) alighanem a királynő lovaggá üti délelőtt Ste­phen Kinget, mert estére már vele lesz tele a tévé, legalábbis a Cinemax. Nyolckor például az Állj mellém! című 1986-os film megy, mely műalkotás a maestrókám egyik novellájából (A test) készült, de sokkal érdekesebb, hogy az egészen ifjú River Phoenixet láthatjuk benne, a hasonlóképpen siheder Kiefer Sutherland és John Cusack oldalán. Fél egy után pár perccel ugyanitt már a címbe is beleveszik a nevit neki: Stephen King: Az eminens következik, 1998-ból. A magam részéről meglehet, lelépek 23.40-kor a Film+ irányába, ahol a Fékezhetetlen c. 2012-es sztárparádé veszi épp kezdetét. A rendező valami nagyzsugás videóklipmacher, John Hillcoat (INXS, Placebo, Depeche Mode, Natalie Irgumburgum, Robert Plant, Nick Cave és a többiek), de a krapek rendezett egy-egy részt a Fekete tükörben meg a Prédában is. És még mindig nincs vége az éjszakának, mert ha van a világon olyan faszi, aki ötödször is meg akarja nézni a Kutyaszorítóbant, az ne habozzék, s háromnegyed egykor nyomuljon a Film Caféra, hátha adnak neki a film mellé egy cafét is, hogy ébren tudjon maradni.

Szombaton este kilenckor visszatérünk a Cinemax kebelére. Hogy miért, azt önök is egyből meg fogják érteni, ha benyögöm a címet: A mongol kapcsolat. Sajnos nem Kádár apánk és Csolbajszan Jumzsagij Cedenbal et. oly szerfelett virágzó és gyümölcsöző kapcsolatáról szól ez a – képzeljék, mongol – film, hanem arról, amiről az ilyen-olyan, de kapcsolatra végződő című filmek szoktak, hogy valami fedett FBI-ügy­nök gépészkedik a sok bátor Ulán között, akik közt számos gyáva bűnöző is megbújik.

Vasárnap 23.15-kor a Dunán megnézzük a Legjobb szándékokat, és kiderül, hogy Ingmar Bergman sem nagyon mutat túl önmagán, mint tegnapelőtt Tarantino. A nagy rendezőkkel az a baj, ha iskolát (helyesen: oskolát) teremtenek, nos, a követőiktől mentsen meg mindenkit az ég, pláne, ha az illetőt Bille Augustnak hívják. Meg persze a tévézéstől is megmenthetne.

Figyelmébe ajánljuk