Elment a gyáva. Pontosabban a gyáva is, már minden mesterlövész simán alulról szagolja az ibolyát. Persze, akkor láttuk először Robert Vaughnt; pánikbeteg fejvadászt adott, aki csak úgy belesodródott a jó ügybe, valami ködös haszon reményében, de az utolsó lövések idején megrázta magát, s tette, amit tennie kellett. Ekkor már Oscar-jelölt színész volt, bár olyan fene sok emlékezetes film tulajdonképpen nem is jutott ki nekünk őtőle. Két Columbóban volt gyilkos, láthattuk volna a Zorróban, ha észrevesszük, ha ismerjük. De egy tévésorozata Magyarországon is nagyot szólt: a John Erlichman regényéből (A cég) készített Washington zárt ajtók mögött című (6 részes) miniszériában ő játszotta Frank Flahertyt, Monckton elnök kabinetfőnökét. Fehér házi kabinetfőnököt Magyarországon addig még nem látott senki! Azt sem tudtuk, hogy egyáltalán van ilyen szerzet. De nagyon menő csávó volt: szavára nyíltak és záródtak az ajtók, nemcsak Washingtonban, de kábé mindenütt, s Vaughn remekül adta a nagyfiút.
A komcsiban az volt egy kiskapu, hogyha valami haladónak számított (beszólt a vietnami háborúnak) vagy megmondta, hogy ki ölte meg Kennedyt. A Washington zárt ajtók mögött tipikusan az utóbbi kategóriába tartozott, hisz egyebek mellett a Watergate-botrányról is megmondta a tutit, ami ugyebár Amerika egyik kapitális szégyene volt (hol vagyunk már tőle). Erlichman, aki maga is benne volt Nixon stábjában, a korabeli fáma szerint saját magát gyúrta össze Bob (Harry Robbins) Haldemannal, az elnök tényleges kabinetfőnökével és így jött ki (hm, sok szeretetből) Frank Flaherty figurája. Trükkös Dicket, vagyis itt Monckton elnököt Jason Robards formálta meg, őszintén bevetve mindent az átéléstől a karikatúráig, végtére is Nixont 1977-ben előadni kétségkívül egy pálya kitüntetett pillanatának számított. De Vaughn tartotta a lépést, akkorát mentek (kiváló társak karéjában), hogy az csak na, olyannyira csak na, hogy azóta nincs olyan elnökös film, ami meg tudná, pláne meg akarná kerülni a mutatványukat, pedig elnökös filmekkel, sorozatokkal már Dunát lehet rekeszteni. Az előbbi állítás fokozottan igaz például a West Wingre. Önök nem voltak ott, amikor Magyarországon bemutatták a Pokoli tornyot, Vecsésig állt a Vörös Csillag mozi pénztárától a sor: katasztrófafilmet éppúgy nem láttunk még a hetvenes évek végén, mint kabinetfőnököt. Lezuhant benne a mélybe a korrupt szenátor! Mindegy, hagyjuk, Robert Vaughn akkora nagy csávó volt, hogy az csak na!
Pénteken (18-án), ha már a korszak ilyen szomorúan szóba jött, az állami retrókanális, az M3 este nyolc előtt elkezdi vetíteni az 1975-től négy évadot megérő Starsky és Hutch című amerikai sorozatot, ami rendőrhaverság tárgykörében tett maradandó megállapításokat, s vált afféle legendájává a hetvenes évek oly szerfelett cikis voltának.
Szombaton meg a Cool kezdi újra elölről (délután öt tájt) az utóbbi idők egyik legtúlértékeltebb sorozatát, a Sherlockot. Mielőtt meglincselnének a mókusok: Cumberbatch nekünk is a kedvencünk, az ötlet is jó, hogy a Pék utcai pipást aktualizálni kell, Phil Davis meg jobb taxisofőr, mint Robert de Niro, sőt még Zenthe Ferencet is veri, de! De bizony itt a matériával van a baj: a derék Sherlock Holmes kalandjai míves megmunkálás után is laposdadak. Csak az járt jól eddig, aki teljesen viccre vette az egészet, mint Gene Wilder. Neki persze könnyű volt, ő csak az okosabb bátyját játszotta.
Vasárnap este kilencre befut az M3-ra Ugo Tognazzi és Stefania Sandrelli is, s azt kérdezik, hogy Hová mész nyaralni? Én? Kösz, már voltam, ebéd után a Film Mánián, az Aranybányában, ahol nagy volt ám az élet: Roger Moore tette a szépet Suzannah Yorknak, amit minimum illik megértéssel fogadni. Hogy mindeközben megmentett egy bányát is a felrobbantástól Dél-Afrikában, az neki úgyszólván munkaköri kötelessége volt 1974-ben, amikor e mű készült. S az mind a mai napig, mint köztudott.
Repüljenek önök is szerdán este a Dunán Domenico Modugnóval: Nel blu dipinto di blu. Ohohohó! A tévé smafu.
