Amikor Sztupa és Troché nézték a tájat, nem vették észre, hogy közben sok minden megváltozott körülöttük. Az ablak nyitva lett, a zene elhallgatott, s még bizonyos kapcsolók is más állásban álltak, mint mielőtt belefeledkeztek a tájba. Mely táj egyébként elég változatos volt, amikor Sztupa és Troché nézték, dobozokat és állatokat, köröket és hegyeket láttak, sütött a nap és égett a villany…, bár a villany meglehet, nem is a táj eleme volt, hanem a változók közé tartozott. Nézni a tájat tehát veszélyes, ugyanakkor szórakoztató dolog, állapították meg, nem győzi utánuk lajstromozni az ember, hogy mi minden lett közben másmilyen: más állású, más hangú, más szagú. Az fel sem merült persze senkiben, hogy mi van akkor, ha minden fordítva van. Ha tehát Sztupa és Troché épp nem nézik a tájat, akkor mit csinál a táj? Megváltozik, mint az ablak vagy a zeneszó? A dobozok helyét átveszik felhők, a Nap helyét a Hold? A körök átalakulnak csillagokká? Mert olyan nincsen ugyanis, hogy valaki elhatározza, hogy most nem nézem a tájat. Pláne Sztupával és Trochéval nem fordulhat elő semmi ilyesmi. Hisz az ember alapjáraton nem nézi a tájat, alapjáraton kávét iszik, piskótát eszik baracklekvárral és esze ágában sincs felkelni reggel, alapjáraton. Megy, és maga elé néz. Amikor az ember nekifog tájat nézni, az nem alapjárat, hanem tudja, hogy itt jön majd valami attrakció: vagy egy gyors folyású, nagy esésű hegyi patak, például a Bach-patak vagy valami más természeti kunszt. Hegy, víz, ország, város. Vagy rászólnak az emberre, hogy nézze a tájat, de az sem mondható alapjáratnak. S ilyenkor változnak meg a dolgok, ha szólnak, hogy nézze. Ki kéne próbálni a Bach-patakkal is.
Pénteken (21-én) este nyolckor az HBO egy szerfelett ígéretes brit filmet ad, Az ifjúság végrendeletét. Dominic West, Hayley Atwell a magam részéről, az önökéről pedig nyilván Kit Harington, s akkor Alicia Vikanderről nem is szóltunk. Na jó, nekem még ott lesz Anna Chancellor is. Természetesen az első világháborúban járunk, mint az összes brit filmben, de most a nőkre koncentrálunk, s csak aztán a puskákra. Akit persze jobban izgatnak a régebbi készítmények, kilenckor lefarolhat a Film Caféra, mert jön A halászkirály legendája.
Szombaton éjjel a hiányszakmák népszerűsítésében mindig is jeles Film+ A panamai szabót vetíti.
Vasárnapra esik az ünnep, bírom az ilyet. Amúgy a királyi tévé retrókanálisával ünneplek, este hét után adják a Cowboy az aranyásók között című 1954-es westernt James Stewarttal, aki a világ nyilván legrosszabb színésze, de roppant szórakoztatóan csinálja. Utána Csoda olasz módra, melyben öngyi lesz szegény Nino Manfredi. Itt hívnám fel a figyelmet a főadó visszafogottságára, a Duna a Napló gyermekeimneket adja, ami egyfelől jó film, másfelől én ott voltam, amikor a közönség beletapsolt a filmbe, mert meglátta Nagy Imrét. Rég volt, Kádár alatt.
Csütörtökön jönnek a Film Mániára fácángyilkos skandinávok és lesz egy tuti tervük az HBO-n. A tévé a 20. század netje, brrr.
