„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel.” Rendben van, az eredeti bonmot De Maistre-től származik, a magyar változat meg Surányi Miklós 1936-os életrajzi regényéből, de akár Széchenyi is mondhatta volna, nem? Na, ugye. És akkor Széchenyi vagy akárki után szabadon tegyük hozzá: minden nemzetnek olyan a nemzeti ünnepe, aminőt érdemel.
Október 23-a visszatérő tanulsága, hogy nincs közös gondolkodás, sőt, gondolkodás sincs a most épp hatvan évvel ezelőtti eseményekről. Az egykori hús-vér figurákból állami megrendelésre legyártattak az egydimenziós kartonváltozatok, amiknek ugyan közük sincs semmilyen valósághoz, de legalább jól lehet velük szelfizni. Az ünnepi műsorok pedig, legyen szó tévéről, rádióról vagy akármelyik gimnázium színjátszó körének előadásáról, nagyjából ugyanazt a gondolattalan közhelyszótárat mondják fel, amiből minden éles kérdés, minden kétértelmű esemény, és egyáltalán minden hiányzik, amit nem csak egyféleképpen lehet érteni. Nagy Imrétől a vidéki pogromokon át a Köztársaság térig.
A Kossuth ünnepi felhozatala is ezt tudja nagyjából: a rádiózó tisztességesen megcsinált, semmitmondó adásokat hallgatva pusztul bele az unalomba. A sokszor ismételt szlogen önmagában megér egy misét: „amikor hősnek lenni hétköznapi cselekedet volt”. Valóban? Hogy értik ezt? Gyorsan biztos helyre menekülünk: A hely mellett döntünk, hiszen Farkas Erika és a stábja már számos alkalommal bizonyult jó választásnak, ahogy azt itt már megírtuk. Most is jóval az átlag fölött teljesítenek, még ha akad is némi hiányérzetünk a végén.
Kétségtelen, hogy a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum érdekes hely, és mint magánintézménynek (Goják Sándor egykori határőr az alapító-tulajdonos), ha az objektivitása nem is, de az autentikussága megkérdőjelezhetetlen. Az egész történet izgalmasan abszurd: bő másfél évtizeden belül kétszer rakták le és kétszer szedték fel az aknazárat itt, a Vas-hegy alatt. Elvileg mindkét felszedésben a korszerűsítés volt a fő szempont, bár a második alkalommal ez eléggé sántít. Először 1955-ben hatástalanították a robbanószerkezeteket, az újakat meg csak 57-ben tették a földbe, ami, mondani sem kell, csodálatosan szerencsés egybeesés volt, hiszen a két dátum között így pár százezren ép bőrrel tudtak átszaladni a Lajtán, pontosabban a Pinkán túlra. A második aknátlanításra 66-ban került sor, és ebben valószínűleg fontos szerepe lehetett az árvíznek is, ami az aknák egy részét átmosta az osztrák oldalra, több halálos balesetet is okozva.
A különböző nézőpontok – a határon élőké, akiknek a legszimplább kimozdulás is iszonyú macerával járt; az oda vezényelt kiskatonáké; a menekülőké és az őket segítő embercsempészeké –, ha csak egy-egy villanásra is, de mind megjelennek A hely riportjában, s ez már önmagában megsüvegelendő teljesítmény. Ráadásul a megszólalók a lehető legtávolabb állnak mindenféle idealizálástól: az embercsempész éppúgy tette a dolgát, mint a határőr kiskatona vagy a kétségbeesetten menekülő disszidens. A műsor nagy érdeme, hogy nem választ közülük, s ezzel máris azt sugallja, amit manapság keveset hallani, hogy ezek mindannyian mi voltunk.
Az már egy érdekes külön vetülete a riportnak, hogy nagyjából minden második mondata akár a déli határon napjainkban zajló eseményekre is ráolvasható. Mint az adás végén kiderül, ez egy három évvel ezelőtt rögzített műsor új verziója (ami mintha rövidebbre is lenne vágva kicsit). 2013-ban a vasfüggöny még nagyon erősen a múlt részének látszott. Ma már tudjuk, hogy nem az, és talán jót tett volna az összképnek, ha erre van valamiféle reflexió – legalább a riporthoz hozzátoldott mai bevezetőben. Farkas Erika ebben azt mondja, „a fiatalok el sem tudják képzelni, milyen, ha nem átjárható, milyen, ha szökni kell a nyitva felejtett, majd elaknásított határon”. Tartunk tőle, hogy a fiatalok mindezt egyre pontosabban el tudják képzelni.
Kossuth rádió, október 21.
