Amikor Sztupa és Troché fönn voltak a lesen, az nem volt ennyire egyértelmű, mert Troché például tényleg fönn volt, Sztupa ellenben lent. Konkrétan épp a talajszinten, még konkrétabban egy gödörben kuksolt, s a szemmagassága volt csak a talajszinten, már amikor kidugta svájci sapkás buksi fejét a gödörből. Persze hogy kidugta sűrűn, végtére is lesen volt, leste a talaj menti áramlatokat, hogy a fű közt, a sásban ki jő, vagyis jön-e már, akinek jönnie kell? Mit jönnie, seregelnie! De egyelőre nem seregelt senki sem, bár Sztupa határozottan úgy érezte, hogy már időtlen idők óta gubbaszt a gödörben, mint egy elárult király: Mátyás király gödörben. Szerencsére hozott magával ennivalót, pontosabban elemózsiát, bár kilelte a hideg ettől a szótól, elemózsia, brrr, de mindig kimondta, nem is kellett különösebben biztatnia magát rá. Elemózsia, mindjárt kidobom a taccsot, ehelyett azonban kicsomagolta a kis cókmókját, rongyba csavart szendvicskéjét, szép piros almáját, gyöngyház nyelű kis hursányát. A sereglés talán megvár. Ezen éppenséggel lehetne vitatkozni: mondjuk, mekkora képzelőerő kell ahhoz, hogy valaki villámsereglést vizionáljon? Csekély. Pikk-pakk, és meg is sereglettek, összesereglettek, visszasereglettek, s még Sztupa jóformán le sem nyelte az első falatot. Persze gukkerral a kézben is lehet majszolni kis szendvicskémet, ha kentél bele szendvicskrémet, idézte fel Sztupa a Hamlet előtti reklámban hallott versikét, de nem találta viccesnek. Inkább valamiféle lelkiismeret-furdalásba merülve táplálkozott, még kezet sem tudtam mosni rendesen, pedig volt nála nedves törlőkendő, akkoriban jött az divatba Nyugaton, az egyik zsebében Lavex, a másikban Purex, de nem bontott ki egyet sem, minek, csak ragacsos lesz tőle a kezem, s el akarom majd dobni itt az erdőn. Hogy végül volt-e sereglés e keserű lakoma közben, azt biztosan senki nem tudhatja, mert Troché, aki tényleg fönn volt a lesen, mást lesni volt ott. Sereglés helyett állást, dermedtséget, a mozdulatlanságot, csak azt sasolta, hogy tapasztal-e valahol is ilyet. A sereglés meg sem kottyant neki. Állt és várta, hogy mikor jön a mozdulatlanság, csakhogy az pont nem jön és nem is megy, mert mozdulatlanság. De tudta ezt Troché is, őt nem lehetett átverni. A baj inkább az volt, hogy az állás, a mozdulatlanság észleléséhez tanácsosnak tűnt ugyancsak mozdulatlanná dermedni, izgágázva ki látott már állást?
Pénteken (27-én) nem sietjük el a dolgot, aki Gyorsabb a halálnál, nos, az is elég, ha éjfél előtt kapcsolja be a Film+-ot, legfőképpen azért, hogy a technowestern e gyöngyszeme után, háromnegyed kettő előtt valamicskével harcba indíthassa Charlott Ramplingját a Duna Tv Lee Marvinja ellen. Kopaszodj, Marvin, jön a kanyar! – mondotta egykor a költő, majd a kaszához fáradt egyenesen. Tehát a jelzett időpontban az Öngyilkos bevetés c. pár éves (vélhetően mezőgazdasági tárgyú) brit krimi a mondott művésznővel itt, ott meg a Színhús c. 1972-es, ami akciós árú, a nevezett mellett Gene Hackman és S. Spacek felléptével.
Szombaton felkeressük a barátságos Brixtont, ahol helyi sutyerákok mérkőznek épp a piszkoskodó marslakókkal: az Idegen arcok ezzel együtt is az egyike a legeslegjobb magyar címfordításoknak, és a műben még szerepel a káprázatos Jodie Whittaker is. Mindez dettó a Film+-on, dettó éjfél előtt valamivel. A Film Cafén hétkor ment az Idétlen időkig, legfőképpen annak igazolásául, hogy Stirlitz hülye volt, mint hat ökör (amikor így énekelt: az idő soha, soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat… anyád!). Az idő annyira megállt, hogy amikor
kedden megláttam, hogy lesz A 110. utca éjjel háromnegyed egykor a Cinemaxon, akkor úgy voltam vele, hogy ha már nincsen Jackie Brown, akkor jó lesz ez is, de aztán lapoztam egyet, s
szerdánál ott vigyorgott az AMC-n 8 óránál (negyed kilencnél) maga Jackie Brown, s így kerek is lett a világ. Csak azt ne mondja senki, hogy az idő nem állni látszék, csináljon bár a szekér azt, ami jólesik neki. Csak semmi tévé!
