Amikor Sztupa és Troché a nyakukba kapták a nagy szocialista személyszállítási projektet, inkább megkönnyebbültek, mintsem hogy tehernek érezték volna. Pedig akarta a fene, Óvári et. hosszú ideig zaklatta őket, hogy gyerünk már, fogjuk már, de Sztupa hosszú ideig vissza tudta verni a próbálkozásait. Aztán eljött az a pillanat, amikor Óvári beelvtársiasodott, magyarán kifejezéstelenné vált a tekintete, s nem hallott meg több érvet, csak szajkózta, hogy kell, hogy más nem tudná, meg ilyeneket. Merev volt, nem bratyizós fajta, a humort is épp csak eltűrte, az íróasztala volt a páncél, de most kicsúszott a száján egy „nekem is vannak főnökeim”. Sztupa még erre sem adta fel, akkor küldje hozzám őket, valami ilyesmit válaszolt, de Troché már rég túl volt az egészen, ő különben sem ült le soha Óvárinál (úgy hívták, óváris iroda), úgyhogy megrángatta Sztupa vállát, húzzunk, kurtán rápillantott Óvári et.-ra, s csak annyit mondott, azt is már félig kifelé tartva: csámupuel. Sztupából a folyosón kitört a vidámság, csámupuel, csámupuel, mondogatta. Tulajdonképpen Sztupa is merev volt kicsit, de ő bírta a lazaságot, legtöbbször abban az esetben persze, amikor nem felé irányult, de valamelyest mégis a részese lehetett. Most is annak örült, hogy ezt részben ő mondta, nem ő mondta ki, de kicsit benne volt, s az nagy dolog. Még kuncogott kicsit, s a bajsza alatt folytatta is a mondókát, csámupuel, esopékjú, de mire a lifthez értek, már kész volt a terve. Felhívjuk a Keller és Knappichot Augsburgban, te beszélsz velük, hogy tele vagyunk pénzzel, s ennyi meg annyi járműre van szükségünk, aztán az irodában – szigorúan keresztnevek szerint – megcsináljuk az ülésrendet, járatbeosztást, személyek és tárgyak elosztását. Tudtam, sóhajtotta Troché. Sztupa elértette (ez azt jelenti, hogy megértette) a sóhajt, és helybenhagyta saját magát, igen a tárgyakét is, számos keresztnévre lesz szükségünk, tehát jobb, ha visszagondolsz az óvodás éveidre.
Csütörtökön (2-án) Robert Rodriguez méri össze az erejét és az elszántságát Robert Rodriguezzel, ahogy az ilyen párbajok kezdődni szoktak: kicsivel éjfél előtt. Az HBO3 23.30-kor csap bele az Alkonyattól pirkadatig című filmbe, melynek az a legfőbb tanulsága, hogy hideglelős, klausztrofóbiás, pszichopatás thrillert Ditrichstein írt a legjobban, zombifilmet viszont senki sem tud. Ezzel szemben a Cinemax 23.45-kor kezdi el a Desperadót, amit leginkább a finom, langyos mexikói sörhöz tudunk hasonlítani, ami állítólag jó a torokfájásra. Sajnos az sem segít rajtunk, ha kilenckor már odaülünk a Filmbox Premiumra, s nézzük a Juliát. Mert ugyan ez is jórészt mexikói ügyeskedés, de legalább ez egy Gloria-variáció Tilda Swintonra, viszont vége lesz addigra, amikor a többi mexikói marhaság elkezdődik – mintha a tévé valami étterem lenne.
Pénteken az HBO villámgyorsan reagál a napi eseményekre, amikor is (mikor is: este tíz előtt) műsorra tűzi Kostyál Márk Kojot című és hányatott életű próbálkozását. Este tizenegy után Werner Herzog csak az eredetivel mérhető Nosferatu remake-je a Nosferatu, az éjszaka fantomja érkezik a Dunára, de (ha már langyos sör) lesz előtte Az én kis falum, dehogy az enyém, a Svěráké, aki nagy svihák. Sokak szerint Menzelé is, mintha attól jobb lenne, de ők tévednek. Éljen Jan Bán, vesszen a tévé!
