Amikor Sztupa és Troché várták a kompot, jutott idő valami ebédfélére is. A vasútállomáson találtak egy dönerkioszkot, akkoriban ritkaságnak számított még az ilyesmi errefelé, egyáltalán a gyorsétkezés gyakorlata is. Szerencsére az állomás és a kikötő szinte egybeépültek (láttak ők ilyet már másfelé is, délen is). A kioszk tulajdonosa maga szolgált ki, s amikor meghallotta, hogy nem született dánokkal beszél, nagy barátságosan elújságolta, hogy ő is idegen itt, kurd. Ki gondolta volna, gondolta Troché, de azonmód el is hessegetett magától minden iróniát, s sok sikert kívánt a kurdok összes törekvéseihez (okkal gondolván, hogy rájuk is fér). Ám amikor elkezdtek enni, megesküdött volna, hogy ő még ilyen jó dönert nem evett; eddig egy müncheni vezetett, az ENSZ valamelyik sóhivatalánál semmittevésért dús fizetést húzó emigráns román herceg hozatta a titkárnőjével. Annyira ízletes volt, hogy Troché menten megbocsátotta a derék naplopónak, hogy egy igazi ebédre küldte a meghívót. De ez a helsingøri még annál is jobb volt, egyszerűen tökéletes. Sztupa mondott valamit a kurdnak, hogy ha előbb érkezik, Hamlet is stammgast lett volna. A Hamletet értette az öreg, a stammgastot magyarázni kellett, de siettek a komphoz, mely Helsingborgba vitte őket. A beszállásig nem is beszélgettek, csak a hajó korlátjának dőlve kérdezte meg Troché, hogy hogyan lesz ebből Helsingfors. Le Malmőbe és onnan repülővel, vagy onnan vissza Koppenhágába, és úgy repülővel? De Sztupával nem lehetett beszélni, olyan pofát vágott, mint aki épp sorra kerül a közfogászaton. Troché tudta is miért. Azért, mert a VIT óta utálja Helsinkit. Az történt ott ugyanis, hogy a szovjet küldöttség egy vidám fiataloknak álcázott csoportja elrabolta az akkor ötéves Aki Kaurismäkit, hogy hazavigyék, mert a tudósaik kiszámolták, hogy a nyolcvanas évekre – melyeket történelmileg kulcsfontosságúnak jósoltak – a nagy SZU híján lesz a jó filmrendezőknek. (’49-ben Tarr Bélát is el akarták rabolni, de ő direkt nem született még meg.) Sztupát hívták, hogy szerezze vissza az elveszett gyereket, s ő meg is csinálta. Nagy volt az öröm országszerte, Sztupát Urho Kekkonen is fogadta, heringet ettek, de később elterjedt a finnek között, hogy Kaurismäki ekkor szokott rá az Unicumra, és ez fájt Sztupának, na.
Pénteken (14-én) a nemzeti főcsatorna (Duna) az esti órákban játékfilmes eszközökkel járja körül a mindenkit nyilván módfelett izgató cipőkérdést, amikor is műsorára tűz egy szerfelett beszédes című német munkát, A Dassler-fivéreket. Fújja ezt már mindenki betéve, nem kell hozzá különösebben germanistának lenni. Volt egyszer, hol nem volt egy kicsinyded porfészek az Aurach mentén, Bajorországban, ahol a múlt század húszas éveiben Adolf és Rudolf megörökölte apjuk suszteráját. (Nem az az Adolf, s nem is az a Rudolf, mert mit szólt volna a Mikulás, inkább csak Adi és Rudi.) Ami azt illeti, én nagyon szívesen megnéznék egy filmet még a Zeha cipőgyárról, azok is csináltak mindenféle tréning- és focicipőket, kétszer két különböző szögben dőlő vékony, recés csíkkal az oldalukon. Ma is lehet kapni Zehát, egy berlini műhely gyártja mindenféle kiszerelésben, mint valami retrócsodát (tisztára mint itthon a Tiszát), de sajna 250 eurónál kezdődik az árszabásuk, úgyhogy nem véletlenül került szóba a Mikulás – ő sem bírna egy ilyet telihordani. Mindezzel kapcsolatban, bár nem szokásunk, de álljon itt egy magánközlemény: egyszer Isztambulban vettem egy pár Pumát, de annyira hamisat, hogy konkrétan egy ugró kutya volt rajta, nos, az annyira király volt, hogy évekig hordtam, néha még éjszaka is (vö.: mondén élet).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
