A koreográfus, Pálosi István a görög mitológiából merítette a témáját, ő maga pedig Zeusz képében jelenik meg a nyitójelenetben. A kiváló világítás elhiteti a főisten transzcendens létezését egy pillanatra; magával ragadó kép, a butoh igényes villanása. E jelenést követi aztán a moirák vagy párkák végtelenített tánca. A három női táncos mozdulatai folyamatosságukkal az időtlenséget hozzák, bár egymás közötti kapcsolatuk mélységeire már nem kíváncsi Pálosi, aki leginkább a szinkron és a kánon eszközére alapozza az éjszaka lányainak jeleneteit. Ez eleinte jól működik, de aztán érdektelenné válik. Pálosi felkészült mester, minden formai elvárást teljesít a térszervezéstől kezdve a mozdulatépítésen át a dinamikáig.
Az előadás nagy erénye a mozdulatművészet több mint százéves hagyományaira építő, egységes és következetes mozdulatnyelv, de nincsenek izgalmas fordulatok, szűk amplitúdón mozgunk, sehol egy kockázatos gesztus. Kortárs színpadon megszokott rendezői elemeket látunk, naprakész kliséket. Illusztrációt. Azt sem tudjuk meg, hogy a Sors istennői hogyan viszonyulnak a saját sorsukhoz: esztétikus táncosokat látunk csupán.
Az utolsó jelenetben, amikor a színpad hátsó traktusában farkasszemet nézve a közönséggel végtelennek tűnő futásba kezdenek, végre megérint a téma. Ekkor ér véget az előadás.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
