Amikor Sztupa és Troché várták a postást, azok mindig kellemes percek voltak: találgatták, vajon mit hoz. Most nem a levelekről beszélünk, vagyis tulajdonképpen levelekről, de nem postaforgalmi értelemben. A postás, bizonyos Feri bácsi, állítólag az ötvenes években még rikkancs volt, s úgy árulta a Ludas Matyit, hogy tessék, tessék, Ludas a Matyi, Ludas a Matyi! – ezt nyilván nem hitte el neki senki, de jó volt hallgatni, s ő szívesen mesélte, azonfelül a meccseredményeket is meg lehet vele beszélni, de Sztupa és Troché nem ezért várták mindig különös örömmel az érkezését. Hanem azért, mert csomagot hozott. Pontosabban egy blankettát, amivel a falu postáján át lehetett venni a csomagot. Tea jött minden hónap első csütörtökjén: egyenesen Ceylonból, aztán két év múlva már Srí Lankáról, Feri bácsi a „barnaújság” (Képes Sport) a heti számával hozta mindig a papírt róla, barnaújság, fekete tea, mondta ilyenkor viccesen. Mert mint mindenkit a faluban, kezdetben őt is szétvetette a kíváncsiság, hogy mi a fenét kaphat kézzel címzett, törékeny címkével ellátott csomagban Sztupa és Troché minden hónapban egy bizonyos Sirimavótól. Feri bácsi egyszer aztán összeszedte minden bátorságát, s rákérdezett. Sztupa nem is késlekedett a válasszal: tea van a csomagban. Így hamarosan az egész falu megtudta, hogy „honnan hozatják ezek a teájukat”. Ez persze nem stimmelt teljesen, hisz nem hozatták, hanem kapták, afféle örök hála jeleként, bizonyos – Feri bácsi, a falu (és a világ) népe előtt örökétig homályban maradó – szolgálataikért. Persze Feri bácsi és a falu lakossága (nem úgy, mint a világ), azt sem tudta, hogy ki a manó az a Sirimavo. Mert ha tudták volna, hogy a tévében sokszor emlegetett Bandaranaike asszony, hát mindjárt másként álltak volna a dolgokhoz. Persze attól nem kellett félni egy ilyen faluban, hogy hirtelenjében bárki is felcsapna Tamil Tigrisnek.
Pénteken (2-án) a Wim Wenders életművében szökellve haladó Duna tévé 23.05-kor a Párizs, Texast tűzi műsorára. Előtte az HBO-n Steven Frears sorozata jön Hugh Granttel (Egy nagyon angolos botrány), a Cinemaxon meg valami Ponyvaregény. Most anélkül, hogy a részletekbe belemennék (hisz’ azokat maguk úgyis jobban ismerik, pontosabban tudják), nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindez így együtt okkal gyakorol reánk olyan hatást, hogy egész jövő szerdáig be se kapcsoljuk a tévét.
Szerdán viszont nagy nap lesz, ráadásul nem is teljesen azért, mert éjfél előtt a Duna tévé elkezdi az Eszkimó asszony fázik című filmet, de azért egy kicsit azért is. Mert ha létezik tárgyi mementója a nyolcvanas éveknek, akkor pont ez a film az, benne Lukáts Andorral, a siket dobossal, illetve az „ellenzéki szcéna” (hát, persze!) Loreleiával, Méhes Mariettával, aki maga volt a New York–Budapest-tengely, vagy valami nagyon hasonló Mata Hari. De még ennél is sokkal fontosabb, hogy már délután valamivel fél hat után az HBO2 (mi más?) belecsap a No Offence harmadik évadába, aminek már piszkosul itt volt az ideje. És most azt hagyjuk is, hogy a cucc magyar címe milyen. Ilyen: Manchester sötét oldalán, jó, hogy nem a Holdén. Most majdnem azt mondtam, hogy most az egyszer tévézhetnek, de az azért mégiscsak túlzás lenne.
