A Szépművészeti fel is készült a rohamra, bár utólag azt kell mondjam, nem eléggé. Az egyik ruhatárostól megtudom, hogy négyszáz főre terveztek, de már hatszáz kabát van beadva. A jelmezpróbán (a Nemzeti Színház jelmezeit lehet felvenni, amiben kérésre le is fotóznak) harci állapotok dúlnak, egy idős hölgy visít, majd kikapja egy gyerek kezéből a szalagos kalapot, menekülök a gyöngyfűzőkhöz. Nincs hely, sebaj, kezdődik a vezetés. Fokozódó káosz: az egyik önkéntes felküld az emeletre, a fent posztoló másik vissza a hallba, keringek egy ideig, végül belesodródom a csoportba, amely eltorlaszolta a Régi Képtár bejáratát. Beverekedtem magam, de látszott, reménytelen az ügy, kétszáznál is többen szorongtunk a teremben. Cser Judit, a tárlatvezető is felmérte a problémát, figyelmeztetett mindenkit, hogy háromnegyed nyolctól újra indul ez a csoport, de senki nem mozdult. Maga a vezetés jó lehetett volna, csak az vett vissza némiképp az izgalmakból, hogy egyszerűen nem láttuk a képeket, amikről szó volt. Hátulra pedig - mivel nem volt hangosítás - a szavak sem igazán juthattak el. Gondoljunk csak bele: még a kis mikrofonos tárlatvezetések is maximum negyven főre vannak kalibrálva, így duplán sansztalan lett az ügy. A feléig sem bírtam, pedig a kis sztorik - honnan is ered például a nagy lábon él kifejezés, vagy hogy a fátylas kalap (hennin - mint megtudtam), amit mostanában csak farsangokon látunk, valós ruhadarab volt - tudtak volna szórakoztatni. Később a vágy, hogy Zoób Katira bejussak, már a gyülekezésnél szertefoszlott. Talán az ilyen rendezvényeket célszerű lenne regisztrációhoz kötni.
Szépművészeti Múzeum, január 12.
