Állatkert helyett szafari

A válság és a magyar kultúra

  • Herczog Noémi
  • 2012. február 11.

Interaktív

A kultúra még diktatúrában is fontos, egyedül az átmeneti időszakra berendezkedő önkényuralom tekinti feleslegesnek - hangzott el a Minerva Egyesület konferenciáján, ahol a leghevesebb viták az állami és piaci finanszírozás lehetőségei körül bontakoztak ki.

Ideális esetben egy ilyen tanácskozást kultúrpolitikusoknak, nem pedig civileknek kellett volna kezdeményezniük. Szijjártó Pétertől tudjuk: kormány ennyit még nem egyeztetett szakszervezetekkel. Állítása igazát - ilyen keveset valóban soha senki - szemléletesen bizonyította a függetleneknek garantált összeg zárolásakor rendezett tavalyi tanácskozás a Merlin Színházban, ahol mindössze csinos névtáblák utaltak a láthatatlan döntnökökre. Az akkori moderátor, Schilling Árpád gondolt egyet, és kiélezve a helyzet abszurditását feltette összes kérdését a távolmaradóknak. A kormány szakmai párbeszédére reflektáló performansz hangulatában nem állt távol a Monty Python-epizódtól, ahol a riporter interjúalanyai különböző kitömött állatok. A Minerva Egyesület mostani konferenciáján szintén szerencsés lett volna, ha a meghívott politikusok közül akár egy is megjelenik. Az egyetlen aktív politikus, a közönség soraiban helyet foglaló Kukorelly Endre viszont jelezte: jobban örülne az író megszólításnak. Úgy látja egyébként, hogy még az értelmesebb képviselőink is technokraták; a magaskultúra pedig láthatóan képtelen izgalmassá tenni magát a hatalom számára, amely gyenge-gyáva-sértődékeny területnek látja, és még szavazatot sem hoz.

A konferencia azért tudott izgalmassá válni, mert a helyzetelemzés mellett - és a gyengeség-gyávaság-sértődékenység helyett - az előadók nagyrészt hajlandóak voltak a saját hibákkal való konstruktív szembenézésre. Schilling például azzal kezdte, hogy a politikai jelen bizonyos szempontból kapóra jön a színházi szakmának, mert eltereli a figyelmet azokról a szakmai kérdésekről, amiket korábban nem sikerült megoldani. Nem ő volt az egyetlen, aki felvetette: félő, hogy a kulturális intézmények leválnak a társadalom alsó, szélesebb rétegeiről. Ez a probléma összefügg a kultúra meghatározásának kérdésével, amelynek demokratikus, tág értelmezése mellett szerencsére többen is érveltek.

Elsőnek Loránd Ferenc vetette fel, hogy ma a középosztály határozza meg, mi a kultúra. A pedagógus a fő problémát abban látja, hogy mivel szelektív az iskolarendszer, a műveltséghez való hozzáférés gyakorlatilag az apa foglalkozásán múlik. A szegénység kriminalizálását Szilágyi Ákos - elég érzékletesen - a tizennyolcadik század Angliájához hasonlította. Az ő terminusát vette át Schilling, amikor "kompetitív autokráciaként" írta le a jelenlegi rendszert, amit tehát ismét csak nemes egyszerűséggel rendszernek hívunk, a "nem tetszik a rendszer" értelmében - mint utoljára '89 előtt. Schilling azért kölcsönözte a kifejezést, mert a korábbi pályáztatás legnagyobb hibájának azt tartja, hogy a színházi szakma mindig csak személyeket,

sohasem missziót támogatott

A másik visszatérő, sarkalatos pont az állami és piaci támogatás kérdése volt. A két egymással szembemenő kultúrpolitikai modellt Török András szemléletes képekkel ábrázolta. Az egyik volna a szocializmus idején megszokott túlköltekezés, ahol mintegy az állatkert rácsai között, kényelemben, de rabságban és függő helyzetben élnek az állatok. A modern kultúrpolitikának tehát nem állatkerteket, hanem szafarikat kell építenie, ahol a lehetőségek biztosítottak, az állatok pedig szabadon és egyenlő esélyekkel próbálhatják kiaknázni őket. Ezzel szemben - tették hozzá többen - jelenleg újraépülnek az állatkert ketrecei, ráadásul míg a hetvenes évek óta a kultúra radikális változáson ment át, a kultúrpolitika világképe gyakorlatilag változatlan maradt.

A piac kontra állam kérdésből indult a konferencia legparázslóbb vitája. Ha politikus nem is, egy döntnök érkezett: Kovács András Bálint tagja a filmes szakma egy része által illegitimnek tartott, mert megkérdezésük nélkül kinevezett Nagyúr, Andrew Vajna mindenható kuratóriumának. Azzal kezdte, hogy kiválasztott négy számára fontos új filmet, és megszavaztatta a közönséget: siralmas volt a nézettségi arány. KAB azt állította, hogy a filmek két úton tudják magukat legitimálni. Vagy sokan megnézik őket, vagy nemzetközi A kategóriás fesztiválkarriert futnak be, amire szerinte hosszú ideje nincsen más példánk, mint A torinói ló. Szerinte egy filmnek, amely egyik utat se képes bejárni, kérdéses a legitimitása. A jövő trendje KAB szerint a nemzetközi koprodukció. Kétségtelenül van rendszer e beszédben, ugyanakkor a nemzetközi fesztiválkarrier és a koprodukciók követelménye kizárja a magyar közönséget megcélzó nemzeti film lehetőségét, hacsak nem a piac által szabályozott közönségfilmekről beszélünk. Az "illegitim film" gondolata pedig joggal váltott ki általános felhördülést (a kérdésről lásd Török Ferenc publicisztikáját: Az első éjszaka joga, Magyar Narancs, 2011. november 24. - a szerk.).

Felmerült az is, hogy aki egy bizonyos összeg fölött keres, annak mecénáskodnia kéne, és aztán jóváírhatná az adójából. Mélyi József elmondta, hogy amióta az egykulcsos adó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a tőke ahelyett, hogy itthon költekezne, kivonult Magyarországról, gyakorlatilag befagyott a mecenatúrapiac. Közben egyre jellemzőbb a Mélyi által idézett, piaci szemléletű bonmot, amellyel egy, az előző Fidesz-kormány alatt állami megbízást teljesítő művészettörténész utalt a Nemzeti Múzeumra: "itt, ebben a nagy értékű belvárosi ingatlanban".

A hozzászólások között akadtak költői kérdések ("az utóbbi háromszáz évben ment-e a világ előbbre?"), és meglepetésemre a provokatív hangulatban lévő Babarczy Eszter kihúzta az internetet a kultúra címszó alól, mert a neten a fiatalok "csak a hülyéskedést nézik" - de számos továbbgondolandó felvetés is elhangzott. Például hogy a politikai liberalizmus Magyarországon nem feltétlenül társul avantgárd vagy progresszív művészetszemlélettel: a volt kulturális miniszter, Bozóki András az MSZP-n belüli két különböző irányt egyenesen az Opera és a Trafó harcaként jellemezte. Miért nem fontos a képzőművészet? című előadásában pedig Mélyi József megjegyezte: a kultúra még diktatúrában is fontos, egyedül az átmeneti időszakra berendezkedő, az örökléttel sem számoló önkényuralom tekinti feleslegesnek.

Konferencia a Politikatörténeti Intézetben, január 19-20.

Neked ajánljuk