Állatkert helyett szafari

A válság és a magyar kultúra

  • Herczog Noémi
  • 2012. február 11.

Interaktív

A kultúra még diktatúrában is fontos, egyedül az átmeneti időszakra berendezkedő önkényuralom tekinti feleslegesnek - hangzott el a Minerva Egyesület konferenciáján, ahol a leghevesebb viták az állami és piaci finanszírozás lehetőségei körül bontakoztak ki.

Ideális esetben egy ilyen tanácskozást kultúrpolitikusoknak, nem pedig civileknek kellett volna kezdeményezniük. Szijjártó Pétertől tudjuk: kormány ennyit még nem egyeztetett szakszervezetekkel. Állítása igazát - ilyen keveset valóban soha senki - szemléletesen bizonyította a függetleneknek garantált összeg zárolásakor rendezett tavalyi tanácskozás a Merlin Színházban, ahol mindössze csinos névtáblák utaltak a láthatatlan döntnökökre. Az akkori moderátor, Schilling Árpád gondolt egyet, és kiélezve a helyzet abszurditását feltette összes kérdését a távolmaradóknak. A kormány szakmai párbeszédére reflektáló performansz hangulatában nem állt távol a Monty Python-epizódtól, ahol a riporter interjúalanyai különböző kitömött állatok. A Minerva Egyesület mostani konferenciáján szintén szerencsés lett volna, ha a meghívott politikusok közül akár egy is megjelenik. Az egyetlen aktív politikus, a közönség soraiban helyet foglaló Kukorelly Endre viszont jelezte: jobban örülne az író megszólításnak. Úgy látja egyébként, hogy még az értelmesebb képviselőink is technokraták; a magaskultúra pedig láthatóan képtelen izgalmassá tenni magát a hatalom számára, amely gyenge-gyáva-sértődékeny területnek látja, és még szavazatot sem hoz.

A konferencia azért tudott izgalmassá válni, mert a helyzetelemzés mellett - és a gyengeség-gyávaság-sértődékenység helyett - az előadók nagyrészt hajlandóak voltak a saját hibákkal való konstruktív szembenézésre. Schilling például azzal kezdte, hogy a politikai jelen bizonyos szempontból kapóra jön a színházi szakmának, mert eltereli a figyelmet azokról a szakmai kérdésekről, amiket korábban nem sikerült megoldani. Nem ő volt az egyetlen, aki felvetette: félő, hogy a kulturális intézmények leválnak a társadalom alsó, szélesebb rétegeiről. Ez a probléma összefügg a kultúra meghatározásának kérdésével, amelynek demokratikus, tág értelmezése mellett szerencsére többen is érveltek.

Elsőnek Loránd Ferenc vetette fel, hogy ma a középosztály határozza meg, mi a kultúra. A pedagógus a fő problémát abban látja, hogy mivel szelektív az iskolarendszer, a műveltséghez való hozzáférés gyakorlatilag az apa foglalkozásán múlik. A szegénység kriminalizálását Szilágyi Ákos - elég érzékletesen - a tizennyolcadik század Angliájához hasonlította. Az ő terminusát vette át Schilling, amikor "kompetitív autokráciaként" írta le a jelenlegi rendszert, amit tehát ismét csak nemes egyszerűséggel rendszernek hívunk, a "nem tetszik a rendszer" értelmében - mint utoljára '89 előtt. Schilling azért kölcsönözte a kifejezést, mert a korábbi pályáztatás legnagyobb hibájának azt tartja, hogy a színházi szakma mindig csak személyeket,

sohasem missziót támogatott

A másik visszatérő, sarkalatos pont az állami és piaci támogatás kérdése volt. A két egymással szembemenő kultúrpolitikai modellt Török András szemléletes képekkel ábrázolta. Az egyik volna a szocializmus idején megszokott túlköltekezés, ahol mintegy az állatkert rácsai között, kényelemben, de rabságban és függő helyzetben élnek az állatok. A modern kultúrpolitikának tehát nem állatkerteket, hanem szafarikat kell építenie, ahol a lehetőségek biztosítottak, az állatok pedig szabadon és egyenlő esélyekkel próbálhatják kiaknázni őket. Ezzel szemben - tették hozzá többen - jelenleg újraépülnek az állatkert ketrecei, ráadásul míg a hetvenes évek óta a kultúra radikális változáson ment át, a kultúrpolitika világképe gyakorlatilag változatlan maradt.

A piac kontra állam kérdésből indult a konferencia legparázslóbb vitája. Ha politikus nem is, egy döntnök érkezett: Kovács András Bálint tagja a filmes szakma egy része által illegitimnek tartott, mert megkérdezésük nélkül kinevezett Nagyúr, Andrew Vajna mindenható kuratóriumának. Azzal kezdte, hogy kiválasztott négy számára fontos új filmet, és megszavaztatta a közönséget: siralmas volt a nézettségi arány. KAB azt állította, hogy a filmek két úton tudják magukat legitimálni. Vagy sokan megnézik őket, vagy nemzetközi A kategóriás fesztiválkarriert futnak be, amire szerinte hosszú ideje nincsen más példánk, mint A torinói ló. Szerinte egy filmnek, amely egyik utat se képes bejárni, kérdéses a legitimitása. A jövő trendje KAB szerint a nemzetközi koprodukció. Kétségtelenül van rendszer e beszédben, ugyanakkor a nemzetközi fesztiválkarrier és a koprodukciók követelménye kizárja a magyar közönséget megcélzó nemzeti film lehetőségét, hacsak nem a piac által szabályozott közönségfilmekről beszélünk. Az "illegitim film" gondolata pedig joggal váltott ki általános felhördülést (a kérdésről lásd Török Ferenc publicisztikáját: Az első éjszaka joga, Magyar Narancs, 2011. november 24. - a szerk.).

Felmerült az is, hogy aki egy bizonyos összeg fölött keres, annak mecénáskodnia kéne, és aztán jóváírhatná az adójából. Mélyi József elmondta, hogy amióta az egykulcsos adó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a tőke ahelyett, hogy itthon költekezne, kivonult Magyarországról, gyakorlatilag befagyott a mecenatúrapiac. Közben egyre jellemzőbb a Mélyi által idézett, piaci szemléletű bonmot, amellyel egy, az előző Fidesz-kormány alatt állami megbízást teljesítő művészettörténész utalt a Nemzeti Múzeumra: "itt, ebben a nagy értékű belvárosi ingatlanban".

A hozzászólások között akadtak költői kérdések ("az utóbbi háromszáz évben ment-e a világ előbbre?"), és meglepetésemre a provokatív hangulatban lévő Babarczy Eszter kihúzta az internetet a kultúra címszó alól, mert a neten a fiatalok "csak a hülyéskedést nézik" - de számos továbbgondolandó felvetés is elhangzott. Például hogy a politikai liberalizmus Magyarországon nem feltétlenül társul avantgárd vagy progresszív művészetszemlélettel: a volt kulturális miniszter, Bozóki András az MSZP-n belüli két különböző irányt egyenesen az Opera és a Trafó harcaként jellemezte. Miért nem fontos a képzőművészet? című előadásában pedig Mélyi József megjegyezte: a kultúra még diktatúrában is fontos, egyedül az átmeneti időszakra berendezkedő, az örökléttel sem számoló önkényuralom tekinti feleslegesnek.

Konferencia a Politikatörténeti Intézetben, január 19-20.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.