Tévétorrent

Powers

Interaktív

Az a legújabb őrület, hogy az eddig csupán médiatartalmakat értékesítő vállalatok (Hulu, Amazon, Netflix) saját gyártású sorozatokkal állnak elő. Legyártanak pár pilotot, ingyenesen elérhetővé teszik őket, majd megszavaztatják a közönséggel, hogy mehet-e. Most a Sony is beszállt: a PlayStation Networkre adaptálta a Marvel Powers című képregénysorozatát. A cselekmény szerint az alternatív Los An­gelesben szupererővel rendelkező egyedek és átlagemberek együtt élnek; vannak, akik aljas célokra használják képességeiket, mások viszont önjelölt rendfenntartókként őrzik a várost. Az LAPD-nek van egy külön szuperemberekre specializálódott osztálya.

A sorozat egy Watchmenhez hasonló, de annak komplex társadalomábrázolását és metaforikus rétegeit mellőző világot tár elénk. Nem a megszokott, X-men-típusú, marginalizált csoportok helyzetére allegorikusan utaló, többség/kisebbség képet látjuk, itt a szuperhősök inkább celebek, akik a hitelesség/pózolás, valódi személyiség/perszóna ellentétei mentén helyezkednek el. A felépített világ árnyalt, de semmilyen önmagán túlmutató üzenetet nem hordoz. Ennél is komolyabb probléma, hogy a speciális effektek és a kosztümök megbocsáthatatlanul gyengék, ráadásul a színészi játék is sokszor hiteltelen, eltúlzott. Pozitívum viszont, hogy a figurák többségét nehéz egyértelműen elhelyezni a hős/gonosz skálán, s egy igazán vérfagyasztó gonoszt is sikerül megalkotni Wolfe személyében: a skandináv mitológia Fenrir farkasát idézi, a mindent felemésztő éhséget, a káoszt. De a sorozat sajnos így is beváltatlan ígéret marad.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.