Hogy mást ne mondjunk, azóta az ország, sőt, nem is, a nép Bocsija, Bochkor Gábor vette át a reggeli show-műsor stafétáját, ami önmagában is rég indokolttá tehette volna az odafordulást. Vagy épp ellenkezőleg – ízlése válogatja, s ez a kérdés épp ugyanúgy megosztja a magyar hallgatókat, mint a politika vagy bármi más.
A három esztendővel korábbi műsorvezetői trióból csak István Dánielt lelhetjük fel a stúdióban, Istenes Bence céltudatosan és halkan, Pordán Petra hangosan, ellenben érdektelenül eltávozott. Jött Bocsi, illetve Bella Gabriella, aki viszont az év végén meglehetősen viharos körülmények között (élő adásban) jelentette be, hogy elege van társai szexista megjegyzéseiből, és örökre hátrahagyta a zavartan habogó viccmestereket. Bella helyére rövidesen Kiss Márta érkezett, de arról nem szól a fáma, hogy vele mi lett később, mindenesetre úgy hallottuk a műsor közben, hogy már nincsen ott. Van viszont egy Anett nevű résztvevő, aki néha időjárási előrejelzéseket közöl, néha a többiek poénjain nevet, illetve egy Gyuri is, akit könnyű összekeverni Danival, és különben sem derül ki, hogy kit tisztelhetünk benne, mert, akár csak Anett, ő is pusztán keresztnevével van jelen. De legalább nem mondhatjuk, hogy csak a női dolgozók járnak így. Persze, ha rendszeres Önindító-hallgatók lennénk, biztos tudnánk, kikről van szó, és csak magunkra vethetünk (na meg a konkurenciára), hogy ez nincsen így.
Ha azonban bárki úgy gondolná, hogy mindezek a személycserék gyökeres változást jelentettek a műsor karaktere szempontjából, állítjuk, téved. Az Önindító épp olyan, mint 2014 kora őszén volt, vagyis pontosan azt tudja, és azt is teszi – sem többet, sem kevesebbet –, amit az összes kereskedelmi adós rokona, reggel hattól délelőtt tízig, négy órát tömény szájalással tölt ki. Nyilván ez kell a munkába menőknek, a munkába beérőknek és a reggeli robotban egy pillanatra megpihenőknek is: erőltetett vidámság, könnyen fogyasztható sziporkák, egy kis szurkálódás, némi szexizmus és közepesen pocsék popzene. Mindebből valójában csak a szexizmusra ér fintorogni, az összes többi körülbelül a helyén van.
Azt mondtuk, hogy a műsor korábbi érájának István Dániel a túlélő veteránja, de hát az egész magyar kereskedelmi rádiózásnak meg Bochkor a nagy öregje; mondhatni, mindenki, Harsányi Leventétől Sebestyén Balázsig az ő farmerdzsekijéből bújt elő. Nem biztos, hogy ez minden nézőpontból ugyanakkora érdem, de kétségtelen tény. És hát az Önindítót hallgatva egészen egyértelmű, hogy itt is Bocsi irányít – ráadásul ő az egyetlen, akinek az orgánuma az első perctől elkülöníthető a többiek közös nagy röhögésekben egybeoldódó figuráitól.
A műsor egyébként, hosszához képest pláne, meglehetősen kevés témára épül, de ebből nem következik, hogy bármelyikbe is mélyre merülne. Inkább olyan az egész, mint egy végtelen hosszúra nyújtott kávészünet egy céges továbbképzésen: a már kínos és a még csak felszínes között billeg a dolog, a small talk purgatóriumában. A témaválasztás vizsgálatánál pedig ugyanabba az ördögi körbe jutunk, ami a kereskedelmi média bármely hasonló szegmensénél akarva-akaratlanul felmerül, a maga szívós álnaivságával. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a közönségigény vagy a kínálat? És ki néz le kit, a hallgató, aki örül, ha felszínesebbnek tarthatja a műsorszolgáltatót magánál, vagy a műsorszolgáltató, aki szerint ennél többre nem méltó a közönség? Nem kell semmi radikálisra gondolni, még csak fingós-böfögős poénokra sem, egyszerűen csak az Önindítót hallgatva jól kirajzolódik, hogy mik a magyar társadalmat valóban érdeklő kérdések. Most éppen: tényleg jön-e a Rolling Stones, lebőg-e másnap Lisszabonban a válogatott, és valóban meggárgyult-e Hujber Feri? És négy órán keresztül van minderről abszolút kiúttalanul szó. De hogy legyen slusszpoén is: az Önindító minden felszínességével, flegmaságával, hímsovinizmusával és alpári tréfáival együtt sem egészen hallgathatatlan műsor. Sőt, olykor akár bele is lehet feledkezni, hiszen Bochkor keresetlensége (és faragatlansága) mögül néha valóban átélhetően villan elő valamiféle közös tapasztalat. Mintha egy lerobbant mozgólépcsőn gyalogolnánk bambán fölfelé: egy nem túl erős önkritikával és tartással megáldott társadalom szórakoztatja itt reggelente önmagát.
Music FM, március 24.
