Amikor Sztupa és Troché még mindig sajtot és grissinit zabáltak világvárosi székházuk termeibe zárkózva, mi kénytelenek voltunk farkasszemet nézni a televízióval.
Szombaton (éljen április 4-én) este csapunk csak a kutyák és lovak közé, hisz majdnem éjfél lesz már (23.40), amikor az HBO elkezdi A tehetséges Mr. Ripley vetítését. A krimi iránti rajongásukat még maguk előtt is szégyenlő értelmiségiek kétségtelenül nagyszámú és hangos csoportozata vadul emlegeti úgy az Anthony Minghella filmjének alapjául szolgáló regény szerzőjét, Patricia Highsmith-t, mint valami kifinomult fenomént, akinek a dolgait csak elmélyült connoisseurök élvezhetik igazán – ez sajna marhaság, pedig jól hangzik. Baromi jó fej vagyok, mert én nem úgy olvasok, ahogy te. Pláne krimit. Aha. Komikus mindez akkor is, ha a legfőbb ilyen kis szélhámos Wim Wenders volt, s a konesszőrködésének eredménye pedig egy remekmű: Az amerikai barát. S ha már így dobálózunk a nemzeti hovatartozást jelző címekkel, Az angol beteggel díjesőt fakasztó Anthony Minghellára nyugodtan ráfoghatjuk, hogy ő csak felült erre a HÉV-re, mint egy facér pékinas, aki bringát lop a kocsma elől. A tehetséges Mr. Ripley az ő kezében egy kellemes napfényes, Dél-Olaszországban játszódó, alattam füstös jazzklub, mögöttem tengerféle marhaság lesz az egész nagy highsmith-kedésből (még csak nem is az első ezzel a félreértő adaptálók sorában), ez persze részemről rendben van, ugyanezt csinálta a majsztrókám utána a Hidegheggyel is. Na, az az a regény, melyben benne van minden, amit a sznobok igyekeznek Highsmith dolgaiba belelátni. Ha meg krimit akarsz, szépöcsém, olvassál Ruth Rendellt. Ráadásul az igazi élvezetre éjjel negyed háromig várnunk kell (nem nagy ügy, az élet egyéb területein is így van ez). E látszólag kései/korai órán lép színre ugyanis a Film Mánián Bronson, Anglia szinte végtelen számú nagyon-nagyon híres bűnözője közül épp az, aki mindnyájunk szerencséjére vagy épp pechére Tom Hardyt csinált egy Tom Hardy nevű fiatal brit színészből. Egyébként meg arról volt híres, hogy sokat ült, de azt is magánzárkában zömmel, ahol nem látta senki, tehát azt adhatunk el a nevével, ami csak jólesik, e nézőpontból viszont nyugodtan kijelenthetjük, Tom Hardyval olcsón úsztuk meg. Például a fiatal Madaras József is eljátszhatta volna Bronsont…
Vasárnap eszünkbe ne jusson, hogy megismételjük a szombatot, hisz a mindennapos éjszakázás még a karanténban is lumpolásnak minősül. Adjuk inkább a fényes nappal űzhető sportoknak magunkat, akkor a legjobb ugyanis tévézni, amikor az ablakon betűz a nap az ekránra, s nem látunk semmit, csak izgága árnyakat, amint autók ajtaját csapkodják. Kiszállnak, látjuk a cipős lábukat, s becsapják az ajtót, megfigyelték, a legtöbb film ezzel van tele, sötétben is, világosban is. Ilyenformán érdemes már ebédidőben odaülni, mert a Film+ 12.50-kor adja a Maci Lacit, mely félig animációs műalkotást már csak azért is érdemes megnézni, mert viszonylag keveset csapkodják benne a kocsiajtókat, annál többször használják viszont a picnic basket kifejezést, mely azonban a szinkronnal nyilván szenved egy csekélyebb mérvű károsodást (vö. piknikkosár). S persze azért is érdemes Maci Lacit nézni, mert nem Nicolas Winding Refn rendezte, mint a Bronsont. Épphogy véget ér azonban, amikor már kezdődik is fél négykor az RTL Klubon, nem, nem a Kopasz énekesnő, még csak nem is az Álarcos énekes Pintér Tenyával, az majd később lesz, hanem az Artúr király (az Artúr, ha külön írjuk afféle művészurat jelent, ez meg egy művészeti rovat, ezért szólunk). Most egy 2004-es kiszerelése jön szembe a sziklából kardot rántó mostohafiú történetének, mely felsorakoztatja a kor – itt most fel nem sorolt – összes sztárját, olyan is, forgatókönyvíróra már nem futotta, hisz a rendező is egy név, a szárnyait épp bontogató Antoine Fuqua, aki később a Támadás a Fehér Ház ellen című opusszal szórakoztatta a nagyérdeműt. Na, olyan ez is, de attól még Artúrról és a kikapós csajáról meg a többi remek srácról szól, ezt sose feledjék. De azt sem, hogy az igazi nagy Artúr-film még hiányzik, az Excalibur is kamu volt (nagy dráma már van, a Tankred Dorsté, már a neve is olyan artúros, Tankred, nemde). Csakhogy van egy kis probléma Artúrunkkal, jelesül egy időben lép fel a Cinemax 2-n sugárzott 1985 című fekete-fehér filmmel, mely – akár már a címéből is kitalálhatták – az AIDS körüli veszedelmes dolgokat tárgyalja egy emberi alaptörténetben, konkrétan a tékozló fiú hazatérésében. A haza Texasban van, a fiú AIDS-fertőzött, a vidéki szülőket pedig a B kategória két zsenije, Virginia Madsen és Michael Chiklis adják. S még ezzel sem ér véget a nap, hiszen a nemzeti főcsatorna (Duna) este kilenc után ad egy királyos filmet, Az ifjú Viktória királynőt, biztos lesz benne Lord Melbourne meg a többi csibész, de Lord Palmerstonig talán nem jutunk el. Én annak idején Csepelről is eljutottam a Lordok házáig, most Drogerie Markt van benne, nem érdekes, ne is törődjenek vele.
Hétfőn egy különös jelenségre lehetünk figyelmesek, közelebbről arra, hogy Stephen Frears egészen ügyes Gyönyörű mocsokságok című filmje immár végérvényesen átveszi a helyét Quentin Tarantino Jackie Brownjától a hetente kötelezően leadott film trónusán. Amúgy jó darab, százszor leírtuk már, ez az, amiben Okwe kikúrja a sloziba a pejslit tartalmazó nejlonzacskót, bár ez alig környezettudatos magaviselet. A mondott trónfosztást az is teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy este kilenckor a Film Café nem a Jackie Brownt vetíti le, hanem a Kutyaszorítóbant. Megáll az ész!
Szerdán ennek következtében szó szerint elszabadul a pokol, ha még csak a pokol, de Django is. Ő 23.20-kor a Mozi+ nevezetű kanálisról, de csak azért, hogy belelógjon a valamikor fél kettő előtt az HBO-n kezdődő Ponyvaregénybe. Nem lehetne visszatérni inkább a heti egy Jackie Brownhoz? Meg egyáltalán, tévézés helyett a moziba járáshoz?
