Van egy szinte tökéletes, turistákkedvence városka, s van egy kerülete, amit nem tesznek ki az ablakba; itt tanyáznak a lenézettek, szegények, hajléktalanok, drogosok, akik csak rontják a csodás összképet – jobb lenne örökre megszabadulni tőlük. Van egy viszonylag jól működő drogambulancia, ahol lelkes önkéntesek próbálják kirángatni elkeserítő helyzetükből kevésbé szerencsés embertársaikat. De a városatyák úgy döntenek, az egészet ki kell paterolni a város szívéből. Szerencsére ez messze tőlünk, egy fiktív angol kisvárosban történik, és csupán J. K. Rowling agyszüleménye. Ahogy az az undorító önkormányzati választás is, mely a váratlanul elhunyt ügyvéd székéért folyik.
Párhuzamosan követjük a pagfordi felnőttek és kamaszok életét (egyfajta Skins lightként). A kamaszok egymást gyötrik, a felnőttek meg egymást és a gyerekeiket. Nehéz elhinni, hogy a Harry Potter írója ilyen cinikus, kegyetlen és kiábrándult világot teremtett, ilyen aktuális társadalmi problémákkal. Az egyetlen gond, hogy a figurák egysíkúak, mindenki fekete vagy fehér (a halott ügyvéd szinte szentté nemesül).
A mocsok és a nyomor ábrázolása is túl steril. Az viszont pozitívum, hogy a központi alakok közt mindenféle etnikum megjelenik, és sok talpraesett nőt találunk (fekete szociális munkás, indiai doktornő).
A szokatlanul merész zene is mindenképp jó pont, ráadásul egy ravaszul a cselekménybe ágyazott, dicséretes arányérzékkel megszólaló narrátort is kapunk. De sajnos a minisorozat még így is bátortalan ahhoz, hogy igazán mély nyomot hagyjon.
Az HBO műsorán
