A Darkness II. maga a paradoxon: színvonalas, művészi ambícióit is kiélni tudó grindhouse, az extrém erőszak szimfóniája, ahol kielégülést nem fedetlen keblek és intenzív szexuális elemek hoznak, hanem a balett-táncosok kecsességével leszakadó végtagok, a négyfelé szakadó testek és a tettestársak anekdotafüzérei. A műfaj szabályait ugyan a legkevésbé sem írja felül, emberfeletti erejéből egy grammot sem szán újításra, innovációra, de fogaskerekei tökéletes szinkronban őrölnek, remekül összekötve az ólomban gazdag lőfegyveres harcot a Sötétség által adott képességekkel. Az éles kontúrok, a laza színátmenetek, az erőszakot ízlésesen ábrázoló tálalás tökéletes hangszer az előadáshoz, ahol még a vége főcím alatt is vár fordulat és egyértelmű üzenet a bosszú végtelenségéről, a megnyugvás és a megbocsátás elérésének lehetetlenségéről.
Keserű szájízt csak a játék tömörsége hagyhat maga után, hiszen a hullámvasút alig négy órán át száguld az épelméjűség és a luciferi sötétség síkjának határvonalán, ahol minden jelenet a képregények adta keretből, a lehetetlent és a hihetetlent nem ismerő fogalomtárból táplálkozik, kompromisszumot nem ismerve sem az ellenfelek és akadályok, sem a kiloccsanó vér mennyiségében. Főhőse, Jackie ugyan klisékből összefércelt, egysíkú karakter, de a fejezetek közti sztorizgatásnak, a kemény álarc mögül folyamatosan ki-kibújó hősszerelmes attitűdnek hála talán a játéktörténelem legszerethetőbb maffiózója - még ha az elhunyt kedveséért képes is egy kisebb városnyi embert és démont lemészárolni.
T2 / Digital Extremes, PC, PS3, X360
