Videojáték

The Darkness II.

  • wilson
  • 2012. március 6.

Interaktív

Hiába tartozik nagyjából egy szubkultúra alá, képregényből videojátékot faragni nehéz feladat - de sokan próbálkoznak. Jobb alapanyagot keresve sem lehetne találni a Darknessnél, amiben ott van az árulás, az erőszak és a tökéletes vendetta egy, a szerelmét gyászoló, a bosszú érdekében magával a Sötétséggel is lepaktáló maffiózóval.

A Darkness II. maga a paradoxon: színvonalas, művészi ambícióit is kiélni tudó grindhouse, az extrém erőszak szimfóniája, ahol kielégülést nem fedetlen keblek és intenzív szexuális elemek hoznak, hanem a balett-táncosok kecsességével leszakadó végtagok, a négyfelé szakadó testek és a tettestársak anekdotafüzérei. A műfaj szabályait ugyan a legkevésbé sem írja felül, emberfeletti erejéből egy grammot sem szán újításra, innovációra, de fogaskerekei tökéletes szinkronban őrölnek, remekül összekötve az ólomban gazdag lőfegyveres harcot a Sötétség által adott képességekkel. Az éles kontúrok, a laza színátmenetek, az erőszakot ízlésesen ábrázoló tálalás tökéletes hangszer az előadáshoz, ahol még a vége főcím alatt is vár fordulat és egyértelmű üzenet a bosszú végtelenségéről, a megnyugvás és a megbocsátás elérésének lehetetlenségéről.

Keserű szájízt csak a játék tömörsége hagyhat maga után, hiszen a hullámvasút alig négy órán át száguld az épelméjűség és a luciferi sötétség síkjának határvonalán, ahol minden jelenet a képregények adta keretből, a lehetetlent és a hihetetlent nem ismerő fogalomtárból táplálkozik, kompromisszumot nem ismerve sem az ellenfelek és akadályok, sem a kiloccsanó vér mennyiségében. Főhőse, Jackie ugyan klisékből összefércelt, egysíkú karakter, de a fejezetek közti sztorizgatásnak, a kemény álarc mögül folyamatosan ki-kibújó hősszerelmes attitűdnek hála talán a játéktörténelem legszerethetőbb maffiózója - még ha az elhunyt kedveséért képes is egy kisebb városnyi embert és démont lemészárolni.

T2 / Digital Extremes, PC, PS3, X360

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.