Amikor Sztupa és Troché kimentek a búcsúba, csak néztek. Rögtön látszott ugyanis, hogy ez nem holmi közönséges falusi búcsú, volt neki olyan része is, de az csupán szegényes kísérőjelenségnek tűnt a kifejezetten erre az alkalomra kitelepült Luna Park árnyékában. S még csak nappal volt, világos és meleg, egyenlőnek tűntek a feltételek, de tudta mindenki – Sztupa és Troché a legjobban –, hogy ha leszáll az este, ha besötétedik, a hagyományos búcsú aligha lesz ellenfele a Luna Parknak, mert ott kigyúl majd ezernyi színes – piros, sárga, kék, zöld – villanykörte, s elkezd pörögni az óriáskerék, dohog majd a dodzsem és felberregnek gokartok. A fiúk a piros-kék mintákkal és egy sikamlós felirattal díszített, felpántlikázott fakanalukat átviszik magukkal a búcsúból a Luna Parkba, hogy ott csapdossák vele a lányok fenekét. Bezárja szegényes kézikocsijára telepített boltját a nyalókaárus öregasszony, s görbe háttal vonszolja hazafelé vagy az isten tudja, hova, bele az éjszakába, a céllövöldés még ásít egyet, de a fegyverek már elhallgattak, a sporthalászatnál áll még két kisgyerek, itt minden húzás nyer, de már rég haza kellett volna menniük. Sztupa és Troché nézték, nézték, úgy tűnt, mintha unnák, de ők legalább tudták, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy lenne valami délutáni mulatság meg az esti, s ezek egymás ellenfelei lennének, és a nagyobb, fényesebb és hangosabb egyszerűen maga alá gyűri a kisebbet, kevésbé fényeset, legyen az bár adott esetben majdnem ugyanolyan hangos. Nem, nem ilyen szimpla ez a képlet, sőt, nincs is képlet, még az is lehetséges, hogy viszony sincs, tudniillik a falusinak ható búcsú és a városinak tűnő Luna Park között. Csak valami furcsa, élő organizmusok alkotta összefonódás: mintha összefogdostak volna pár tucatnyi szórakozni vágyót, nőt, férfit, öreget, fiatalt, gyereket, s belőlük fontak valami sűrű hálót, ami tartja ezt az egész masinát. Sztupa és Troché legalább tudták.
Pénteken (30-án) látszattelevíziózásra nyílik módunk este kilenckor – meglehet, jobb, mint az igazi (annyiszor próbáltuk már, mégsem tudjuk ezt eldönteni). Arról van szó ugyanis, hogy a Film Mánia ekkor A nagy Lebowskit adja, a Filmbox Extra (feltehetően van ilyen nevű csatorna) meg a Kecskebűvölőket. Nyilvánvaló, hogy mindkettőt láttuk már a moziban: A nagy Lebowskira volt vagy harminc évünk, s ha történetesen a Kecskebűvölőket, melyre ugyan valamivel kevesebb, de azért jó tízévnyi idő csak jutott, a hívogató szereposztása dacára sem néztük meg a moziban, akkor most sem nagyon valószínű, hogy ráfanyalodnánk (még akkor sem, ha ezzel le is mondunk a péntek esti otthoni filmnézésről, mert csak vackok mennek a többi csatornán). Mindebből két dolog rajzolódik ki a napnál is világosabban. Az egyik az, hogy a fenti két ajánlatomat ezennel tekintsék semmisnek. A másik pedig az, hogy az a bölcsesség, mely szerint „egy újszülöttnek minden vicc új”, nos, egy ordas hazugság.
Szombaton azonban ott a Cinemax 2 esti sávja, amikor ugyancsak kilenctől sorban olyan filmeket nyomatnak, mint a Cleo, a Lány vagy a Csendes érintések. De haladjunk sorjában: a Cleo egy tavalyi keltezésű belga, ha akarom szerelmi, ha akarom felnövési dráma, körülbelül arról szól, hogy egy fiatal lány, kikecmeregni igyekezvén elárvulása feletti gyászából, összebulizik egy csak hozzá képest idősebb pasassal, és jaj, mi lesz belőlük. Az ezután következő belga–holland Lány főszereplője is egy csitri, aki balerina szeretne lenni, ám e törekvését megnehezíti, hogy fiúnak született. A Csendes érintések ugyan sem nem belga, sem nem hollandi, de mégis maradunk az épp csak felserdült leánygyermekek hányattatásainál, lévén a film központi alakja egy gyerekfelvigyázó, akinek a munkaadói magas fizetést és szörnyű szabályokat kínálnak. Tizenegykor a Filmbox Premium irányába lehet mindebből kihátrálni, lesz ott A velencei kalmár egy 2004-es, ebből következően Al Pacino játékával habosított kiszerelésű változata. Vagy inkább adják le a tévéjüket a veszélyeshulladék-megőrzőbe.
