Rádió

Stadionozók

Pipa a Karc FM-en

Interaktív

Írtunk már több ízben is keserédes körkap­cso­­lásokról, önismétlő szakértői elemzésekről, félrehordó esélylatolgatásokról, és felejthetetlen futballistainterjúkról is volt módunk megemlékezni. Ebből a szempontból nem tartogat nagy meglepetést a mostani beszámolónk sem, ugyanakkor mégis. Hiszen huszonöt év után bejutott a BL csoportkörébe a Fradi! A felkiáltójelet a mondat végére nem is annyira mi tettük ki, mint inkább a Karc FM labdarúgó magazinjának házigazdája, Lentulai Krisztián.

A Pipa (az egyszerű, de nagyszerű című produkció) műsorvezetője ugyanis, ha a Fradi sikere kerül szóba, nos, csupa felkiáltó mondatban beszél. Vendégét bemutatván jelzi is, hogy Fradi-érzelmű, ami felveti a sportújság­írói objektivitás problémáját, ám érdekes módon mégsem Juhász Attila tűnik elfogultnak, hanem maga Lentulai. Persze az is lehet, hogy a Pipa nem egy sportműsor, hanem egy szurkolói magazin, egy kihangosított fan clubos találkozó, és akkor minden oké. Vagy az a háttérgondolat húzódna meg a műsor egésze mögött, hogy a Fradi nemzeti érték, nemzeti ügy, mondhatni hungarikum, tehát akinek a lelke nem emelkedik meg annyira, mint Lentulai hangja, az nem is annyira magyar?!

A labdarúgást boncolgató magazinműsoroknál korábban többféle attitűdöt figyelhettünk meg. Voltak a régi vágású, távolságtartó adások, amelyekhez legfeljebb némi melankolikus múltba révedés adott egy kevés érzelmi kísérőanyagot. Aztán voltak a szakmázós-bennfentes anyagok, mely típus gyakran szá­raz­ságával, és a beidézett, követhetetlen mennyiségű statisztikával keltett feltűnést. Az utóbbi időben felbukkant a kötelezően optimista hangütéses is, de ez meg az eredmények rögvalóságával ütközve nem volt képes igazán kibontakozni. A Lentulai-féle Pipa abban tűnik paradigmaváltónak, hogy egyáltalán nem látszik tudomást venni az úgynevezett eredményről, illetve más zavaró valóságelemről sem, és amolyan wishful thinking-jelleggel, vágyvezérelten elemzi az elemezni valót.

Jelen esetben nem másról van szó tehát, mint a Barcelona és a Ferencváros összecsapásáról, amelyet a házigazdák húztak be egy elég beszédes 5-1-gyel – régebben mintha egy ekkora vereségről nehezebb lett volna kvázi győztes meccsként beszélni. Beugrik egynéhány hasonló eredmény (vö. Real Madrid–Ferencváros 6-1, vagy: Magyarország–Jugoszlávia 1-7, hogy ne mondjuk: Andorra–Magyarország 1-0), ezeket nem kísérte hozsannázás és fáklyás menet. Rögtön tegyük hozzá, az 5-1 maga a papírforma, ahogy azt a telefonon keresztül értekező Juhász is aláhúzza. De Lentulai egyre növekvő lelkesedését nemigen befolyásolja. Ő ugyanis hamarosan odáig jut, hogy ha a Fradi lesgólja nem lesgól, a kapufája pedig nem kapufa, akkor igencsak bajban lett volna a hétszeres aranylabdás Lionel Messi és csapata. Valamint, hogy „voltak a kilencven percnek tízpercei”, amikor a kapujához szegezte a Fradi a Barçát. Jelentjük, a mérkőzést mi is láttuk, kapufára meg lesgólra emlékszünk, szegezésre nem. De tény, hogy a szép nevű Ihor Ihorovics Haratyin a 70. percben büntetőből gólt is szerzett a magyar csapatnak.

Érdekes világnak ígérkezik, ahol a Fradi meccseit úgy értelmezhetjük sporteseményként, mint mondjuk az Ismerős Arcok romantikus-nemzeti-mulatós slágereit zenei produkcióként. Muszáj lesz fejet hajtani előttük, különben nem tudom, mi van. Elvisz a zöld sas. Lentulai feldúltan meg is említi, hogy óvatlanul belenézett egy-két kommentfolyamba, és lesújtotta, mennyi „stadionozó” megnyilvánulást látott, pedig, mint mondja, nem is ellenzéki oldalakat nézett. „Ezek az emberek sosem fogják megérteni, mit jelent az, főtáblára kerülni, vagy mit jelent egy ilyen meccsen helyt­állni”, fakad ki a műsorvezető, és ezzel mintegy rövidre is zárja a kérdést. Vannak tehát a „stadionozók”, akik nem értik, meg a Fradi-érzelműek, akik értik. Átmenet, illetve harmadik út úgy tűnik, nincsen. De kérdem mégis, a belga idegenlégiósok hová álljanak?

Az október 21-i adás alapján.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.